Asylum (1972)

R.: Roy Ward Baker

Dr. Martin (Robert Powell), a fiatal pszichiáter állásinterjúra érkezik a Dunsmoore elmegyógyintézetbe. Rutherford, az intézmény vezetője egy sajátos alkalmassági tesztnek veti alá a jelentkezőt. Elmondása szerint az elmegyógyintézet korábbi vezetője, Dr. Starr az utóbbi időben mentálisan kicsit megrokkant, így most már ő is a sárga ház egyik lakója lett, Martinnak pedig az lenne a feladata, hogy találja meg, hogy az intézet lakói közül melyik Starr. Martin ennek kiderítése érdekében sorban elbeszélget a beutaltakkal, ami során négy vérfagyasztó kis történet elevenedik meg.

Újabb Amicus omnibusz, ezúttal a legendás Roy Ward Baker rendezésében. A stúdió a közel húsz aktív éve alatt nem kevesebb, mint hat filmet szánt az ugyancsak legendás Robert Bloch (újszülöttek számára: a Psycho írója) írásainak adaptálására, az Asylum az utolsó ezek közül. A film forgatókönyvét Bloch maga írta, amihez négy korai rövid novelláját vette alapul, és fonta ügyesen csokorba.

Az Éj a kopár hegyen (filmzenének sem utolsó) pattogó taktusaival kezdődő és majdan záródó film izgalmasnak ígérkező keretsztorijának nyitánya után a Frozen Fear címet viselő első történetben egy megölt és feldarabolt feleség bosszúját láthatjuk, a megcsaló férj és annak szeretőjének kárára. Vértelen, de kellemesen borzongató hangulatú kis történet ügyes trükkökkel, és talán ez bír a leghorrorisztikusabb jelleggel is mind közül. A The Weird Tailorban egy titokzatos férfi (Peter Cushing) bízza meg az anyagi nehézségekkel küzdő szabót, hogy készítsen neki egy speciális anyagból öltönyt, amit kizárólag az ő utasításai és leírásai alapján készíthet el. Az öltöny elkészül, és amikor a szabó leszállítja a megrendelő lakására, kiderül, hogy milyen célt is hivatott szolgáltatni a különleges ruhadarab. A klasszikus gótikus horrorok szellemében fogant sötét (szó szerint, mivel végig éjszakai jeleneteket látunk) hangulatú sztori, hatásos lezárással. Egyértelműen a legjobban sikerült epizód, ami akár önálló filmként is megállta volna a helyét. 

A Lucy Comes To Stay ezzel szemben az antológia leggyengébb darabja, amiben a korábban az elmegyógyintézetben ápolt Barbarát (Charlotte Rampling) testvére hazaviszi, és nővért fogad mellé, hogy a nő otthon gyógyuljon. Egyszer csak megjelenik a zaklatott nő barátnője Lucy (Britt Ekland), aki meg akarja szöktetni Barbarát. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy ez a történet inkább a pszicho-thriller kategóriába sorolható, és ennél fogva nem is igazán tud meglepetésekkel szolgálni, elég hamar kitalálható a slusszpoén. A Mannikins of Horror kapcsolódik a keretsztorihoz, és a legbizarrabb történet titulusa is ezt illeti meg. Dr. Byron, aki az intézet egyik ápoltja, fura, élethű emberarcú kis robotokat gyárt, és azt állítja, hogy képes a lelkét áttranszformálni beléjük, és ezáltal életre kelteni őket. Martin doktor persze nem hisz neki, egészen addig, amíg az egyik Byron-fejű kis robot a szeme láttára nem végez Rutherforddal. Ha nem is a legjobb, de kétségtelenül a legfurcsább, legszokatlanabb koncepció, ugyanakkor kicsit megmosolyogtató is. A kerettörténet egyébként még ezután is tartogat egy csavart a végére.

Talán már a 70-es évek szelei, vagy Bloch zsenije miatt, de ezúttal nem az 50-es évek olcsó horrorképregényeit idéző visszafogottabb "meghökkentő meséket" kapunk, hanem nagyrészt igazi, valódi hatást kiváltani képes (bár azért közel sem véres vagy sokkoló) hangulatos horrortörténeteket, a maga korában abszolút vállalható színvonalú trükkökkel. Természetesen felesleges a mai elvárásokhoz mérni, de a legtöbb ebben a korban készült hasonló típusú gyűjteménnyel szemben ez még most nézve is kifejezetten élvezetes látnivaló, és nem csak nosztalgikus értelemben, hanem saját jogán, horrorként is. 

Trailer:

Dr. Terror's House Of Horrors (1965)

R.: Freddie Francis

Egy vonat fülkéjében utazik öt férfi, és egy hatodik, egy titokzatos sötét alak, bizonyos Dr. Schreck, akiről nemsokára kiderül, hogy egy jövendőmondó, és miután a társaság elég szkeptikusan áll hozzá az efféle hókusz-pókuszhoz, a doktor felajánlja, hogy a Tarot kártya segítségével mindegyiküknek megjósolja a jövőjét. Öt kis ijesztő és baljós történet elevenedik meg előttünk, bennük vámpírok, farkasemberek, gyilkos növények és életre kelt testrészek, vudu átkok. Az igazi sokk azonban csak a végén várja embereinket.

Bár a klasszikus brit horror említésekor az átlag horrorkedvelőnek automatikusan a Hammer stúdió neve jut eszébe, a tájékozottabb horrorrajongók közvetlenül utána az Amicust (illetve a Tigont) is megemlítenék. A fénykorát a szintén a 60-as, 70-es években élő kisebb cég nem annyira a riválisa, inkább csak kvázi kistestvére volt a Hammernak, hiszen a rendezői és színészi gárda is sokban fedte egymást, bár az Amicus nem a gótikus horrort képviselte, sokkal inkább a kicsit szelídebb, inkább misztikus, mintsem vérfagyasztóan rémisztő filmjeiről volt híres. Az Amicus specialitása az úgynevezett omnibusz-filmek, vagy mondjuk úgy, hogy antológiák voltak, melyek az akkoriban rettentően népszerű horror képregénymagazinok mintájára készültek, vagyis egy kerettörténeten belül több, kisebb epizódot láthattak a nézők. (Pl. a The Vault of Horror és a Tales from the Crypt című Amicus filmek konkrét EC Comics magazinokban megjelent történetek feldolgozásaiból áll.)

Ahogy az már a szinopszisból is kiderült, jelen film is egy ilyen rémtörténet csokor, mint ahogy az is kiderült belőle, hogy találóbb cím lett volna a Dr. Terror's Passenger Car Of Horrors, de ezen kár fennakadni. Természetesen nem kell véres, darabolós kisfilmekre számítani, inkább amolyan Meghökkentő Mesékre, némileg sötétebb tálalásban, így aztán vért jóformán nem is látunk, de még halált se igazán. Ezeknek a kis epizódoknak a lényege és szépsége pont abban rejlik, hogy rövidek, sokfélék, és bár nem túl harsányak, de ilyen kis adagokban azért könnyen fogyaszthatóak, kellően szórakoztatóak és hangulatosak tudnak lenni, bár maradandó élménnyel aligha szolgálnak. Nekem személy szerint a gyilkos bukszus (A Triffidek napja utánérzés) és a vudus tetszett a legkevésbé (bár unni ezeket sem untam, csak kisebbet szólt a végük), az utolsó, vámpíros sztoriban viszont remek volt a csavar a végén, ahogy a kerettörténet is jópofán zárul.

A film egyik legnagyobb különlegessége az impozáns színészgárda. Az olyan Hammer-ikonok, mint Christopher Lee, Peter Cushing és Michael Gough mellett láthatjuk még Bernard Leet (James Bond filmek M-je), Jeremy Kempet, és a még a karrierje elején álló Donald Sutherlandet is. A rendező Freddie Francis pedig igazi brit horror-legenda, aki azon túl, hogy mindhárom brit horrorstúdiónak dolgozott, és operatőrként olyan filmeket is jegyzett, mint pl. a Dűne, az Elefántember, vagy a Cape Fear remake, még két Oscart is a polcán tudhatott. Ezeknek az úriembereknek hálam, egy igazán igényes, szépen fényképezett, és nagyszerű alakításokkal teli kis "port mentő" filmecskét láthatunk.

Bár az ilyen omnibuszfilmeket sosem szerettem igazán, ez most mégis kellemesen elszórakoztatott, részben a hangulatának és a könnyedebb hangvételnek köszönhetően. A magyarul raccsoló-gyilkos Dr. Terror Horror Háza valóban olyan, mint egy korabeli horrorképregény válogatás, alkalmi élvezetet nyújtó horror-light sztorik igényes kivitelben, könnyed szórakozásra vágyóknak és akár gyenge szívűeknek is. 

Trailer:

A film jócsaja:

Jennifer Jayne