Shatter (1974)

- Call Him Mr. Shatter

R.: Michael Carreras (& Monte Hellman)

A bérgyilkos Shatter (Stuart Whitman) miután elvégezte a megbízatását, és likvidált egy afrikai diktátort (lelőtte egy fényképezőgéppel!), Hongkongba utazik, hogy felvegye a jussát, de ott a pénz helyett csak bérgyilkosok várják, ugyanis kiderült, hogy felültették, és nem az emeletes buszra. Shatter megtudja, hogy nem is az amerikai kormány bízta meg a politikai gyilkossággal, hanem egy nemzetközi maffia, egy drogkereskedelemmel foglalkozó szindikátus, őt pedig mindössze bűnbaknak szánták, és most neki is halnia kell. De nem csak a szindikátus, hanem a brit kormány megbízottjai elől is menekülni kénytelen, ám eközben a véletlen az útjába sodorja Tai Paht (Lung Ti) a kiváló harcművészt és húgát, a csinos Mai-Meet, utóbbiba Shatter bele is szeret. A férfi felkéri Tai Paht, hogy segítsen neki visszaszerezni a jogosan járó fizettségét, és persze hogy közben legyen a testőre.

A bizarr maszkra nem kapunk magyarázatot.

A 7 Aranyvámpír Legendája mellett a Shatter volt a Hammer/Shaw Brothers stúdiók együttműködésének második, és egyben utolsó eredménye. Az anyagi gondokkal küszködő Hammer a SB-el való közösködésben remélte a megváltást, helyette inkább sajnos csak további koporsószegek kerültek a koporsójába. Nem véletlen, hogy a két film közül ez maradt viszonylag ismeretlenül. Már a forgatás is kalandos volt, a főszereplő Stuart Whitman betegeskedett, ezért csúszott a forgatás, az eredeti rendezőt, Monte Hellmant pedig menet közben lecserélte az elégedetlenkedő producer, méghozzá saját magára. Hellman addigra egyébként már kábé a film kétharmadát tette dobozba, a stáblistára viszont mégsem kerülhetett fel a neve. Igazságot a Pokolembernek!

Az Aranyvámpír a gótikus vámpírhorrort, a Shatter pedig a 70-es években még mindig népszerű James Bond ihlette kémfilmeket próbálta meg keresztezni a kungfuval, sajnos csekély sikerrel. Az ötlet persze nem volt éppen elvetélt, Hongkong izgalmas, egzotikus helyszín, a kung-fu akkortájt még ugyancsak izgalmas keleti őrületnek számított, a hidegháború idején pedig a nemzetközi összeesküvések ellen harcoló, sármos, jóképű ügynök még mindig jól eladható karakter volt, de talán mert a Hammer ebben a stílusban nem volt éppen járatos, a végeredmény olyan harmatos lett, mint a hajnali mező gyepe. Akciófilm létére a film a nagyobb részében nem elég akciódús, sokáig alig beszélnek benne, majd amikor igen, akkor aztán sokat, hosszasan és unalmasan. A film a harmadik harmadra tér csak magához, és a vége már egészen szórakoztató is, feltéve ha kibírtuk várni. A legnagyobb problémám a főszereplővel volt, Stuart Whitman nem elég macsó, nem elég hiteles akciósztárnak. Inkább kelti egy rozoga, kiégett üzletember benyomását, mint egy nemzetközi bérgyilkosét, aki elnököket öl meg. Nehéz elhinni, hogy Whitman itt még ötven alatt volt, mert én simán rámondtam volna, hogy már jócskán a hatvan felé tart.

Akadnak persze még nagy nevek, a Hammer részéről az elmaradhatatlan Peter Cushing jelenik meg, mint a brit titkosszolgálat embere, a Shaw tesóktól pedig a ma már szintén legendaszámba menő Ti Lung (Shaolin Templom, Szebb Holnap) jelentkezett szolgálatra. Az öreg Tarkin csípőből, a szokásos brit eleganciával hozza a nem túl barátságos, de mégsem negatív karaktert, Ti Lung viszont csakis a kung-fu tudásával villoghat, mert a testvérét és egyben Shatter szerelme tárgyát alakító egyébként aranyos, és vicces nevű Lily Livel együtt (az egyik alternatív művészneve egyébként Lily Li Li-Li, ha csak nem dadogott, aki bediktálta az adatbázisba) jól láthatóan és hallhatóan fonetikusan leírt angol szöveget magoltak be és adtak vissza borzalmasan, ezzel tovább súlyosbítva a szinte már mínuszban mérhető "alakításaikat". De láthatjuk még az általában  náci tisztek eljátszására kárhoztatott Anton Diffringet is (Kémek a Sasfészekben). Értékelhető alakítást egyébként csak Cushing tudott felmutatni, akinek amúgy ez volt az utolsó Hammer stúdiós szerepe.

A sztori nem nagy eresztés, de az egyenetlen tempó és az erősen B-filmes jelleg ellenére, vagy éppen az utóbbi miatt, tud néhol szórakoztató is lenni. Vicces például az, hogy Shatter megérkezvén Hongkongba, a szállodában direkt elcseréli titokban a kulcsot a szomszéd szoba bérlőivel, így aztán a szobát is, ami után az életére törő bérgyilkosok végül a szomszédot robbantják ki (UZI-ból kilőtt puskagránáttal) a szobájából meg a kurvájából. (Bond ilyet biztos nem tenne.) De megkockáztatva a Spoiler veszélyét, meg kell említenem a végét is, ahol a két főgonoszt úgy lövi le, hogy azok nem csak hogy egyszerre esnek ki az ablakon, de még zuhanniuk is szép rendben, egymással tökéletesen párhuzamosan sikerül. Ez mondjuk a fizika és a véletlen érdeme, nem a rendezésé, de mindenképpen mókás egy képsor volt.

Ez nagyon James Bondos póz, Mr. Shatter!

A hangulatot azért semmiképpen sem vitathatom el tőle. A zenéje szuper, a szokásos 70-es évekbeli wah-wah gitáros funky-jazz lazaság, miközben a Shaft (amit szerintem a film valahol szintén koppintani próbált) legendás főcímdalára emlékeztetően, egy szexi női hang időnként bemondja, hogy "Shatter". Továbbá, akit érdekel a korabeli Hongkong látképe, urbánus hangulata, az is megtalálhatja a számítását, mert a film során alaposan megcsodálhatjuk a várost, ami valóban sok pluszt ad még hozzá a hangulathoz.

A kungfus részek megmentik a dögunalomba fulladástól, de egy alkalmasabb színésszel és egy kicsit talpraesettebb forgatókönyvvel ha nem is egy komolyabb, de mindenképpen egy sokkal szórakoztatóbb és mozgalmasabb filmet lehetett volna kihozni ebből az alapból (mint pl. a Sonny Chibás Golgo 13), és bár a maga B-filmes mivoltában még így is egy viszonylag tűrhető kis James Bond másolatként értékelhetjük, de sajnos két ilyen nagy nevű stúdiótól ez közel sem elfogadható színvonal.

Trailer:

A film jócsaja:

Ez a jelentéktelen mellékszereplő a film elejéről. 

Don't Be Afraid of the Dark (2011)

R.: Troy Nixey

A zaklatott lelkivilágú 8 éves Sally az apjához és annak barátnőjéhez (Guy Pearce & Katie Holmes) kerül, akik éppen a felújítás alatt álló patinás Blackwood házba költöznek befele. Az új helyzethez és környezethez nehezen alkalmazkodó kislány talál egy lezárt kandallót a ház alagsorában, amiből hangokat hall, majd titokban ki is nyitja, ezzel rászabadítva a házra egy rakás gonosz kis tündért, akik valójában Sallyt akarják.

Szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy egy riméknek csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha az tud is valamit hozzátenni a forrásműhöz, vagy pedig ötletesen és tisztelettudóan újra tudja értelmezni, de úgy, hogy abban ne vesszen el az eredeti film jellege, hangulata, szellemisége. Szolgai adaptációkra nincs szükség. A Don't Be Afraid of the Dark újrája ilyen szempontból értelmetlen és haszontalan vállalkozás volt, mert lényegi változtatások nélkül, konkrét jelenetek átemelésével, 21. századi trükkökkel és két A-kategóriás színésszel gyakorlatilag újra lett forgatva a film, méghozzá úgy, hogy sok plusszot nem tud nyújtani, viszont az eredeti gyengeségeit nem hogy kijavította, de számos újabbal is bővítette.

A hosszas és unalmas felvezetés itt is egy családi drámával fárasztja a nézőt, sikeresen elérve, hogy a kislánnyal nehezen szimpatizálhassunk. A 8 évesen antidepresszánsokat szedő, az elfoglalt szülei által magasról letojt Sally a 73-as film elhanyagolt és magára hagyott feleségének új megtestesülése, akinek természetesen senki sem hisz, egyrészt mert nem érnek rá foglalkozni a marhaságaival, másrészt mert a környezete egyébként is a zaklatottságának, illetve gyermeki fantáziájának tudja be azokat. A mostohaanya, Kim beiktatása a remake esetében nyilván ennek az állapotnak az enyhítésére lett szánva, bár igazából ő is csak tovább bonyolította a családi drámát, amire nem kíváncsi az, aki egyébként horrorfilmet jött nézni.

Az új film megpróbál némi magyarázatot is adni a házban történtekre és a lények eredetére, ami számomra egészen elfogadható is lenne, de sajnos attól még számos kérdés, a lények igazi motivációja, illetve a szereplők bosszantóan illogikus viselkedésének oka még megválaszolatlan marad. És itt bukik a film a legnagyobbat. Semmi nem úgy történik, ahogy az nem hogy a valóságban, de akár egy normálisabb horrorfilmben történne. Példa: amikor a lények megtámadják a gondnokot, össze vissza vagdossák, ollót szúrnak a hátába, az öreg majdnem belehal. Bekerül a kórházba, a háziak meg mondván, baleset történt, ezzel elintézettnek is tekintik az ügyet. Senki nem gondolkodik el azon, hogy mégis milyen baleset történt, és hogyan lehet úgy balesetet szenvedni egy pincében, hogy az ember tetőtől talpig tele van szúrás és vágásnyomokkal. (SPOILER De a józan paraszti ész arra sem talál magyarázatot, hogy miért is nem próbáltak valami módon utánamenni a lényeknek, főleg, miután azok beszipkázták Kimet? SPOILER VÉGE)

Az atmoszféra a régi, a lények kinézetre és viselkedésre is alkalmazkodtak a kor elvárásaihoz, bár személy szerint a régi dísztök fejű lényeket jobban preferálom, mert ezeket a patkányszerű izéket most elég sokat mutogatják ahhoz, hogy a film már kicsit se legyen ijesztő. A del Toro kéznyom egyébként észrevehető a filmen, a zavart lelkivilágú magányos kislány, a titkos kert és a kandalló mélyén élő mesebeli, eleinte kedves, de aztán már egyáltalán nem kedves lények, de még a neo-gótikus látványvilágában és atmoszférájában is erősen a Faun labirintusát idézik.

Fura, de ahhoz képest, hogy az eredeti filmet azzal vádoltam, hogy a hatásmechanizmusa mára igencsak megkopott és csak a nosztalgiázók számára lehet érdekes, most mégis inkább az mellett teszem le a voksomat. Az újrafeldolgozásnak ugyanis nem sikerült kilépnie az eredeti film árnyékából, lényegében ugyanolyan lett, csak valamivel rosszabb. 

Trailer:

M.D. Geist I-II

- M.D. Geist: Most Dangerous Soldier (1986)

- M.D. Geist II: Death Force (1996)

A háborúkkal teli jövőben a hadsereg tökéletes katonákat fejlesztett ki, hogy a Jerra bolygó lázadó kolonistáit öljék halomra, de a fejlesztés olyan jól sikerült, hogy az MDS-ek (a frappáns Most Dangerous Soldiers név rövidítése) még a sajátjaikat is betámadták, így aztán a projektet végül lelőtték, a legveszélyesebb egyedet, Geistet pedig biztonsági okokból egy űrállomáson hibernálták. De az űrállomás lezuhan a Jerrára, és a tartalma pedig kiszabadul, majd később rászabadít egy rakás gyilkos robotot a bolygóra, amik arra lettek programozva, hogy minden élőt elpusztítsanak a bolygón. Ezek ellen próbál elszántan harcolni a maradék ember, egy másik MDS, Krauser vezetésével.

Az M.D. Geist Koichi Ohata (Genocyber) bemutatkozása volt, és bár a maga korában sem számított éppen az animék Csomolungmájának, érdekes módon mégis lett egyfajta kultusza, leginkább a tengerentúlon(nem Kamcsatkában, hanem a másik irányban). Olyannyira, hogy később maga az amcsi forgalmazó segítette elő a folytatást. 96-ban a Central Park Media jóvoltából először kiadták az M.D. Geist rendezői változatát (ezt láttam én is), amiben Ohata kijavított számos technikai hibát, és a sztorin is variált valamennyit, ezzel is megkönnyítve a folytatással való kapcsolódást, ami még abban az évben jelent meg, a CPM producerálása jóvoltából.

Kicsit talán túlságosan is tömören foglaltam össze az elején, de a lényegen nem változtat, ezek bizony elsősorban az akcióknak szentelt animék, amiben a sztori valójában nem sok vizet zavar, bár azért akad benne néhány kellemes fordulat is. Az anti-híró Geist a szó minden értelmében két dimenziós figura, ritkán beszél, annál gyakrabban pusztít el dolgokat, viszont a szőke harcos páncél nélkül olyan megnyerő mosollyal is tud bírni, hogy ha másképp alakult volna, akkor a gépek és emberek helyett bizonyára a csajokat gyilkolná valamelyik diszkóban (nézd meg a képet itt lent, és próbálj meg ellenállni neki), bár az első részből az is kiderül, hogy a szépfiút a másik nem a legkevésbé sem érdekli. Bezzeg az ölés és pusztítás...

Az első, a Most Dangerous Soldier a rendezői változatban kicsit összeszedettebbnek tűnik, a Death Force pedig technikailag tart valamivel előrébb, viszont utóbbiban az akciók még több teret vettek el a történetmeséléstől. A harcok látványosak, bár néha túl kaotikusak és egy idő után kicsit talán már unalmasak is, cserébe viszont van sok vér és extra brutalitás, a benne szereplő poszt-apokaliptikus/cyberpunk világ, illetve a mechák és harci öltözékek dizájnjai pedig kimondottan impozánsak. Aki hozzám hasonlóan leginkább ennek a korszaknak az (sci-fi) animéi iránt rajong, az szerintem elégedett lehet a látvánnyal és a hangulattal. Az első rész korabeli j-rock zenéje meg már csak a hab a tortán, én legalábbis az ilyen giccses rockhimnuszok miatt is nagyon tudom szeretni ezeket a korabeli darabokat, eszméletlen fílingjük van. (Csekkoljátok alul a főtémát!)

Az M.D. Geist animék azért szerintem közel sem olyan rosszak, mint a hírük, de tény, hogy nem is valami tartalmasak. Animéből is kell néha a bűnös élvezet, amikor a síkegyszerű cselekmény mellett leginkább csak a látvánnyal kényeztethetjük a szürkeállományunkat. Ez a két OVA pont ilyen tét nélküli szórakozást ígér. Harcok, robbanások, dögös robotok és mechák versus power suitok, és persze vér és erőszak, mindez egy hangulatos poszt-apokaliptikus világban. Nagyjából ennyit tudnak, de ezt üzembiztosan, és ha megelégedünk ennyivel, akkor nyugodtan szánjuk rá az időt, máskülönben hagyjuk a fenébe.

Trailer:

Zene: