Conan Graphic Novels - 3.rész

MGN #69 - Conan The Rogue (1991)

Írta: Roy Thomas
Rajz: John Buscema

Fort Gori királyának, Shamgar Shahnak az öccse, és Khawarizm uralkodójának, Tarsu Khannak a tanácsadója titokban szövetkeznek, hogy egymásnak ugrasztva a két birodalmat, végül ők maguk szerezhessék meg a hatalmat a turáni királyságok felett. Conan azonban megmenti Tarsu Khant egy merénylettől, ami után az uralkodó felfogadja testőrének. A csalódott konspirátorok újabb terve azonban már sikerül, aminek következtében Shamgar Shah börtönbe veti Tarsu Khant és küldöttségét. Conan természetesen megszökik, és magával viszi fogva tartójának lányát Zaidát is, és egyenesen a Rémálom Mocsárba veszi az irányt, amiről az a hír járja, hogy még senki nem hagyta el élve.

Tarim vérére, Crom és Mitra nevére! Végre egy igazán szuper Conan képregény, csápos szörny, megszállt leányzó, gonosz pap, és démonébresztés nélkül. Valójában két külön sztorit kapunk, mert míg az első fele leginkább az összeesküvők intrikái és a két uralkodó összeugrasztása körül bonyolódik, addig a második fele egy jóféle horror, kellemes fordulatokkal és persze mocsári szörnyekkel. Mindkét fele nagyon izgalmas, és még csak elcsépelt klisékkel sem nagyon találkozunk, ami azért elég nagy szó. Mégis a második felét mondanám erősebbnek, mert abban nagyobb szerepe van magának Conannak. Mert hogy ebben a képregényben találjuk talán az egyik legjobb Conan karaktert. Nagyszájú, tiszteletlen, balhés, laza, viszont ha kell, kemény, mint annak a bizonyos fákon ugráló kollégájának a sarka. És nem utolsó sorban remekül ért a fehérnép nyelvén is. Kisebb hiányosságokat leszámítva (pl. hogy elfelejtkeztek Tarsu Khanról, akinek további sorsa így most nem ismert) összességében egy roppant élvezetes olvasmányt kapunk, az általam olvasott egyik legjobb Conan sztorit.
Buscema szokás szerint hibátlan, nagyon érzi a howardi világot és a karaktereit, és nem fél a brutálisabb jelenetek megrajzolásától sem. Ezzel a szolid színezéssel együtt a rajzok is kiválóak, tehát ezt a GN-t most feltétel nélkül tudom ajánlani. 

MGN #73 - The Ravagers Out Of Time (1992)
Írta: Roy Thomas
Rajz: Michael Docherty

Conan éppen a turáni hegyek között rabolgat, amikor is összefut Vörös Sonjával és némi arany után való kajtatás során találkoznak egy óriási arany csigával, aki a múltba, a thuriai korba, azaz Kull király korába repíti őket. A csiga valójában egy közös ellenség, a gonosz varázsló Rotath, akit Kull és Conan is legyőzött már egyszer, és most az a célja, hogy Conan segítségével megszerezhesse Kull testét. Mármint a csigatest leváltására. Kull és Conan ismeri már egymást korábbi kalandokból, és nem lehet azt mondani, hogy országos cimborák lennének, de Rotath legyőzése érdekében végül hajlandóak összefogni.

Tudom, hogy mit gondoltok. Arany csiga, időutazás, és akkor még a beszélő majomemberekről nem is tettem említést. Hát igen, csúcsra lettek járatva a fantasztikus marhaságok. Eléggé bizarr és nyakatekert egy sztori ez, annál rosszabb, hogy még csak nem is igazán jó. Számos utalás történik régebbi történetekre, amiket pl. én sem olvastam, és Kullból is elég keveset ahhoz, hogy képben legyek a thuriai kor ilyen furcsaságaival. Ettől függetlenül is elég nagy zagyvaság az egész, és például Sonja jelenlétét is indokolatlannak találtam, mert harcolni szinte nem is harcol, és bár van néhány jópofa beszólása, összességében nem sok vizet zavart, Kull és Conan kakaskodása viszont egészen szórakoztató, bőven elég lett volna csak őket összeereszteni pár oldal erejéig, és nem itt csigázni az idegeinket. Az akcióval nem spóroltak, de hiába mozgalmas a cselekmény, ha az egész sztori ennyire fárasztó és ilyen nehezen áll össze. Egynek szódával elmegy, de nem nagyon bírom az ilyen blődségeket.

A Marvel Conan képregényköteteinek taglalását ezzel letudtam, de a jövőben további Conan képregény recenziók érkezésére lehet számítani.

Conan Graphic Novels - 2.rész

MGN #42 - Conan Of The Isles (1988)

Írta: Roy Thomas

Rajz: John Buscema

Conan királynak furcsa eltűnések okoznak fejtörést, Aquilónia utcáiról több száz ember vált köddé egyik percről a másikra. A királynak egyik éjjel látomása van, megjelenik előtte Epemetrius próféta, aki szűkszavúan elmondja, hogy csak ő mentheti meg a világot, de ehhez azonnal hajóra kell szállnia, és elhajóznia messze nyugatra, ismeretlen szigetekre, mert ott találja meg az eltűnések okát. Conan a fiára, Connra ruházza a birodalmát, hajót és legénységet szerez, majd nekivág a kalandos világmentésnek, ami Antillia szigeteire vezeti őt, ahol az egykori Atlantisz lakóinak leszármazottai, valamint a sötét istennek, Xotlinak a követői élnek.

A 90-es években nálunk is megjelent Conan, a szigetek ura regény (L. Sprague de Camp & Lin Carter) adaptációja, ami egyébként kronológiailag az utolsó Conan történet. Barbárunk ekkor már 20 éve uralkodik Aquilónián, és bizony jócskán benne van a korban, a hatvanas éveinek közepét tapossa. A regényt az elsőszámú Conan képregény író, Roy Thomas adaptálta, meglehetősen hűen, és mivel ugye regény alapról van szó, így az átlagnál valamivel hosszabb, nagyobb szabásúbb maga a képregény is. A történet ismét ponyvás, kalandos, akcióban dúskáló, de meglehetősen középszerű és kiszámítható is egyben. Különösen a végére fogyott el a spiritusz, Xotli legyőzése már bosszantóan butára és egyszerűre sikeredett. Hőseink amúgy is túl hosszasan jutnak csak el a célhoz, ahol viszont már igencsak kapkodós lett a lezárás. Csápos szörny, gonosz varázsló ismét kipipálható, ahogy a Conan random ellenfeleinek számító óriás állatok is, de egy rajongó már biztos megtanult ezekkel együtt élni. John Buscema sokak közt nekem is az egyik kedvenc Conan rajzolóm, valahogy én már alapból is az ő figurájával azonosítom a karaktert, bár őszintén megvallva, én nem igazán érzékeltem a rajzokon az öregedő Conant, talán ha teljesen őszre festették volna a haját. Mondjuk a történet során sem különösebben akadályozta a kora semmiben, sehol egy panasz mondjuk a fájós derékra vagy a megfizethetetlen gyógyszerárakra.
A Conan Of The Isles érdekességnek mindenképpen nagyon jó, elsősorban az élete alkonyán lévő, de még mindig kalandokra szomjazó és ereje teljében lévő Conan karaktere miatt, de a történet sajnos spórolt a meglepetésekkel.

MGN #53 - The Skull of Set (1989)

Írta: Doug Moench
Rajz: Paul Gulacy

A háború szélén álló Argos uralkodója felbéreli Conant, hogy kísérjen el egy szekérnyi fegyvert délre, Napolitos városába. Conan menet közben rájön, hogy a szekér nem fegyvereket tartalmaz, hanem kincseket, az uralkodó ugyanis így próbálja az értékeit még időben kimenteni. De a feladat attól még feladat, és Conannak továbbra is le kell szállítani a rakományt, még ha a banditák támadásainak hála, végül már csak egyedül maradt a szekér őrzésére. Menet közben találkozik egy szekértörött társasággal (egy arrogáns arisztokratával és annak gyönyörű feleségével, egy kereskedővel és egy titokzatos Mitra papnővel), akiket felvesz, de őket meg az uralkodó katonái üldözik, mert négyük egyike állítólag kém, így aztán a társaságnak most már nem csak a banditák elől kell menekülniük. A sors végül egy szakadékokkal körbevett, elszigetelt fennsíkon fekvő város romjai közé sodorja őket, ahol egy sötét pap éppen Set istenség szolgáját, Khorus démont próbálja meg életre kelteni. Ehhez pedig szükség van Set koponyájára, ami mit ad isten, éppen a szekérben lévő kincsek között található.

Nem teljesen konzisztens egy képregény ez, de egyébként nem rossz. Moench kicsit bőbeszédű, de a sztorija nagyobb részt izgalmas, karakterei érdekesek, Conanja rafinált, szórakoztató figura, viszont egészen a történet feléig semmilyen fantasztikus elem nem jelenik meg, hogy aztán a végére mégis csak egy újabb "gonosz pap démont ébreszt" klisébe fulladjon bele. Ez nem feltétlenül zavaró, mert a sztori legalább következetes marad, de nekem kicsit furcsa, hogy a többi Conan történethez képest ennyire szokatlanul földhözragadt az első fele. Mondjuk Khorus démon életre keltéséről nehéz lemosni a gyanút, hogy valószínűleg a második Conan film ihlette, de hát a Conan történetek amúgy sem a változatosságukról és az eredetiségükről híresek.
Gulacy más képregényeire is jellemző, hogy a rajz komoly szélsőségek között mozog. Itt is néha olyanokat művel, hogy az egyszeri olvasó is legszívesebben lekeverne neki egy sallert (lásd az első képet), de máskor meg egészen korrekt paneleket tud összehozni. A sztori élvezetébe sehol nem rondít bele nagyon, de nem is tesz jót az olvasásnak az időnkénti felszisszenés.

MGN #59 - The Horn of Azoth (1990)

Írta: Roy Thomas & Gerry Conway
Rajz: Mike Docherty

Conan megöli a barátját bitófára küldő nemest, amiért börtönbe kerül. Onnan egy fiatal nő, Natari szabadítja ki, hogy aztán megbízza egy feladattal. Az "Ibisz szeme" nevű ereklyét kellene megszereznie egy jól őrzött templomból, cserében minden más kincs, amit ott talál, az övé lehet. De a templomban nincsenek kincsek, csak a keresett ereklye, ami nem más, mint egy kulcs Azoth szarvához, amivel Natari és apja Karanthes életre akarja kelteni ezt a félelmetes sötét istent, Conant pedig csak eszközként használták fel a céljuk elérésére. Mikor a barbár erre rájön, elhatározza, hogy megakadályozza a rituálét, és a világ esetleges pusztulását, ehhez pedig társakra is talál korábbi ellenfelei, az Ibisz szemét generációk óta őrző szekta, és a Conan által a templomban megölt varázsló fia személyében.

A Conan a barbár film sikere után felkérték Roy Thomast (aki már az első filmnél is konzulens volt) és Gerry Conwayt, hogy írják meg a folytatást. A két író elő is állt egy sztorival, de a film előkészületei során annyi kavarás történt (rendező csere, producer csere, alacsonyabb korhatár besorolás), hogy végül jelentősebb átírásra került az eredeti történet mire forgatókönyv, majd film lett belőle. Thomas és Conway az írói kreditet megkapták a filmben, de érthető módon kicsit csalódottak voltak. A Conan a pusztító nem lett túl sikeres, és akik olvasták Thomasék eredeti sztoriját, azt állították, hogy az sokkal jobb alapanyag volt, és talán a film is jobban szerepelt volna vele. Később merült fel az ötlet, hogy ha már egyszer főállású képregényírók a Marvelnél, miért ne csinálhatnák meg az eredeti elképzelésüket képregényben, persze a nevek megváltoztatásával. Ebből lett a The Horn of Azoth.
A képregényt olvasva könnyű ráismerni a párhuzamokra a filmmel, de azért különbségek is vannak bőven. A történet váza lényegében ugyanaz, inkább a karakterek számában és jellemében vannak nagyobb eltérések. Nekem a képregény túl gyors, elnagyolt, sőt, kapkodós, túlságosan is egy vonalon halad, és összességében nem látom be, hogy ez a sztori miért is lenne jobb vagy ötletesebb, mint a filmmé. Bár tegyük hozzá, itt egy nagyjából 60 oldalas képregénnyé kellett "butítani" az egyébként nyilván grandiózusabb eredeti sztorit, amit viszont nem olvastam. A képregény akciódús, pörgős, de elég felszínes történetet kínál, amin nagyon gyorsan túl lehet jutni, minden értelemben. Docherty stílusa is olyan, mint a sztori, átlagos, nem túl részletes, de a célját tisztességesen kiszolgálja. Alkalmi szórakozásnak, a Conan a pusztító megtekintése után összehasonlításra érdekességnek jó.

Folyt. köv.

Conan Graphic Novels - 1. rész

Conan és képregény rajongónak lenni egyszerre nem is olyan rossz dolog, mert hogy Conan képregényekből aztán bőven van választék, hiszen több, mint 40 éve jelennek meg szinte folyamatosan különböző formátumokban, típusokban és persze színvonalon Robert E. Howard hősének rajzolt kalandjai. Ha a ma is futó Dark Horse szériákat nem vesszük, akkor is legalább egy fél életre való olvasnivaló vár még ránk a Marvel időszakból (bár azért ebből nem árt alaposan válogatni).

A Marvel 1982-ben kezdte el az akkor még újdonságnak számító képregényalbumok (GN) kiadását európai albumokhoz hasonló méretben, színesben, és többnyire önálló sztorikkal. 1993-ig bezárólag mintegy 75 kötetet jelentetett meg Marvel Graphic Novel szériacímmel, köztük pedig 7 Conan a Barbár történet is napvilágot látott. Nézzük sorban és röviden, hogy mit is tudnak ezek.

MGN #19 - The Witch Queen Of Acheron (1985)

Írta: Don Kraan

Rajz: Gary Kwapisz

Nemédia fővárosának utcái Conan másnaposságától hangosak. Tarascus herceg akarja a színe elé cipeltetni a még mindig részegen tomboló barbárt. A kimmériai acheroni arannyal fizetett előző este, és ennek híre eljutott a herceghez, aki tudni szeretné, hogy Conan honnan szerezte a több ezer éves érméket. Tarascus ugyanis szeretné megtalálni az ősi birodalom kincses bányáit, hogy az ott található javakból támogatni tudjon egy Aquilonia elleni hadjáratot. Conan némi kényszerítést követően elvezeti a herceget a bányákhoz, de az odajutást megnehezítik Acheron Fiai, vagyis az ősi birodalom leszármazottai, akik természetesen nem szeretnék, ha más tenné rá a mancsát a kincsre. De a bányák mélyén sokkal nagyobb veszély is vár rájuk.

Don Kraan tollából azt a fajta klasszikus, egyszerű, rövid és velős ponyvát kapjuk, ahol maga a sztori önmagában nem egy nagy szám, mégis kifejezetten élvezetes olvasmány bír lenni, pont az egyszerűsége, ponyva jellege, illetve különösen Conan karaktere miatt, aki pontosan az a fajta agresszív, hangos duhaj, amilyennek maga Howard is megálmodta, és amilyennek a jobb történeteiben megismerhettük a barbárt. A történet elején pl. a fél várost lerombolja, miután a két szajhával és rengeteg itallal töltött éjszaka után zargatni merészelik holmi hercegek. Később persze már a kardé és a varázslaté lesz a főszerep, démoni nőszemélyek kísértenek majd szörnyek és emberek hányódnak kardélre rutinosan, hogy aztán a végén barbárunk, egy erszény arany és egy szőke lány kíséretében ellovagoljon a naplementébe, vagy inkább a legközelebbi fogadóba. Kwapisz gazdag színvilágú rajzai igazodnak egy ilyen ponyvához, azaz semmi különlegességet nem hordoznak magukban, és mai szemmel mérve még csak túl szépnek sem mondanám, de a történetet korrektül kiszolgálják.

Kellemes, akciódús sztori, egy autentikus Conannal a főszerepben.

MGN #28 - Conan The Reaver (1987)

Írta: Don Kraan

Rajz: John Severin

A turáni királyságban járunk. Conan a Tolvajok Céhének fejeként csatlakozik Damonideshez, a király egyik testőréhez, aki embereivel éppen a királyi kincsestárat készül kifosztani. Conan is belép a testőrségbe, hogy a király bizalmát kihasználva megszerezhessék a kulcsot, de erre végül nem is lesz szükség, mert az utolsó földi napjait töltő idős király maga adja neki oda azt, mielőtt még beadná. Cserébe csak annyit kér Conantól, hogy helyezze biztonságba fiatal feleségét, és a majdani trónörökös csecsemőt (aki egyébként nem a királytól van), mert a Vörös Köd (szuper név) névre hallgató lázadó szabadcsapatok bizonyára végeznének velük a halála után. Conannak, hogy betarthassa ígéretét, végül még a kincsről is le kell mondania.

Don Kraan ezúttal egy sokkal komplexebb, és fordulatosabb történetet prezentált, olyat, amiben az intrikák jobban érvényesülnek, mint a klasszikus kalandelemek, bár csápos szörny és kaszabolás ebben is ugyanúgy megtalálható. Conan ezúttal egy bölcsebb, megfontoltabb és lelkiismeretesebb hőssé válik a végére, aki képes áldozatot is hozni a felsőbb cél érdekében is. A történet rendkívül izgalmas, sodró lendületű, és egy fokkal érettebb is, mint a ponyvás sztorik, bár pont a szörnynél éreztem némi indokolatlan hatásvadászatot (kinézetre is elég mókás egy monszta), de zavarónak ezt sem mondanám. A pár hete elhunyt legenda, John Severin részletgazdag, ám szépen letisztult rajzokkal dolgozott, bár az erre a korszakra jellemző túlszínezés itt is kicsit émelyít.

Izgalmas, összeszedett sztori, látványos rajzok, összességében egy élvezetes olvasmány, ajánlott.

Folyt. köv.