Judge Dredd - FoS

Figyelem, szombat esti gazdaságos poszt, újrahasznosított kontenttel!

Kábé egy éve unalmamban lefordítottam egy rövid, mindössze 5 oldalas poénos Judge Dredd sztorit, és hirtelen felindulásból be is írtam. Ez volt az első és azóta is utolsó képregényhonosítási kísérletem. Most véletlenül megtaláltam a gépen, és gondoltam akkor már meg is osztom itt a közzel. (A karakter hazai népszerűségét egyébként jól mutatja, hogy ez az első és egyetlen rajongói JD honosítás. Shame!) 

Ide érdemes klikkolni az 5 megás cbr fájlért!

The Town That Dreaded Sundown (1976)

R.: Charles B. Pierce

1946, Texarkana városában éjszakánként egy a fején zsákot viselő sorozatgyilkos szedi áldozatait. A rendőrség tehetetlen, az emberek pedig rettegnek az éjszakáktól. A városba hívják a legendás Texas Rangert is (Ben Johnson), hogy segítse a nyomozást, de hiába minden, a zsaruk nem hogy nem jutnak a Fantom nyomára, de az még akkor is tovább gyilkol, amikor már éjjelente az utcákon rendőrautók tucatjai korzóznak, és a lakosság felfegyverkezve, bereteszelt ajtók és ablakok mögött retteg.

Szeretem a valós események alapján készült, vagy legalábbis ihletett horrorokat, a sorozatgyilkosok pedig az egyik kedvenc témám. A Város, amely rettegett a napnyugtától a máig megoldatlan texarkanai Holdfényes Gyilkosságok, vagy más néven a Fantom Gyilkos esetének féldokumentarista feldolgozása. (1946 tavaszán 5 embert ölt meg egy ismeretlen, a túlélők leírása szerint a fején zsákot viselő férfi. Néhány női áldozatot meg is erőszakolt, és rendszerint ki is fosztotta a halottakat. Sosem kapták el, az ügy azóta is "döglött akta".)

Azért csak fél-dokumentarista, mert bár a film során egy narrátor rendre összefoglalja az eseményeket, attól még egy hagyományos játékfilmet látunk, egészen pontosan egyfajta krimi/slasher hibridet. A slasherekért nem rajongok, de itt most pont ez a része, vagyis a gyilkos szemszögéből bemutatott gyilkosságok teszik igazán izgalmassá a filmet, mert a játékidő nagyobb részét kitevő nyomozás már sajnos nem tudja eléggé lekötni a figyelmet, de ennek leginkább az az oka, hogy a zsaruk a valóságban sem tudtak sok mindent felmutatni. Talán éppen ezért is követték el azt a butaságot a film készítői, hogy ostoba vígjátéki elemekkel próbálták feltölteni ezeket a nem túl eseménydús átmeneteket, csakhogy ezek a gagyi poénok nagyon kilógnak a már csak a valós háttere miatt is komolyabb értelmezést kívánó sztoriból, és ezért jelentősen le is húzzák az összképet. A gyilkosságok és maga a gyilkos jelenetei egyébként kellően parásak (a zsákfejű gyilkos azóta már klasszikus horrorklisé), bár ezekből olyan kevés van, hogy éppen hogy csak belefért a film a horror kategóriába. Bár az egyik legbizarrabb és egyben legidiótább gyilkolást is ebben láttam, a lényege, hogy kell hozzá egy kés, meg egy rézfúvós hangszer, a többin gondolkodjatok.

Az eredeti esetről már olvastam korábban, azok alapján kijelenthetem, hogy filmszerűsített, de elég pontos feldolgozása annak, a történet sem véletlenül maradt a saját korában. A vége persze légből kapott, csak hogy az eset és a gyilkos kilétének misztikuma még nagyobb legyen, illetve hogy a zsaruk hírneve se csorbuljon akkorát. (SPOILER Valójában nem kergették a zsaruk a gyilkost és nem is sebesítették meg. SPOILER)

Sajnos nem egyenletes egy mozi, ezért a nyomozásoknál sokszor belassul, és felesleges volt elviccelni is, de érdekességnek még így is jó (horrornak kevésbé), főleg ha utánanézünk a valós háttérnek is.

Trailer:

Da Berlino l'apocalisse (1967)

- Spy Pit

R.: Mario Maffei

Sorra halnak meg vagy tűnnek el a nyugati ügynökök Európában, a szálak pedig a kettéfalazott Berlinbe vezetnek. Julien Saint-Dominique ügynököt (Roger Hanin) ezért oda küldik, ahol aztán egy csábos amerikai kémnő (Margaret Lee) is bekerül a képbe. Majd miután ügynökünk egy félrevezető nyom miatt potyára megjárja Mexikót is, újra Berlinben találja magát, ahol kiderül, hogy valójában bizonyos emberek a harmadik világháború kirobbantásán fáradoznak, úgy, hogy a város alatti csatornarendszerben egymásnak ugrasztják az oroszokat, és a szövetséges megszálló erőket.

Régóta kacérkodom az Eurospy zsánerrel, és most jött el az ideje belekóstolni ennek a világába is, de azt hiszem, legközelebb jobb lesz, ha nem találomra választok alanyt az ismerkedéshez, mert ezzel a példánnyal most igencsak lukra futottam. Persze amennyire tudom, túl sokat a többitől sem érdemes várni, ez a James Bond koppintásokból álló rövid életű műfaj nem igazán termelt ki örökzöld klasszikusokat, de azért jelen filmnél biztosan nem lesz nehéz jobbakat találni. Hát legalábbis nagyon remélem.

Mario Maffei nevére rákeresve azt találtam, hogy nagy olasz direktorok rendezőasszisztense volt jónevű filmekben, ő maga viszont csak pár jelentéktelen mozit rendezett. A jelentéktelen szó ezt az alkotását is elég pontosan leírja, mert hogy többszöri újra belenézegetés során sem nagyon találtam olyan említésre méltó jelenetsort, karaktert, színészt, helyszínt vagy egyáltalán bármilyen momentumot benne, amit itt most kiemelhetnék. A Jean Laborde (Félelem a város felett) regényéből készült sztori lassú, eseménytelen, fárasztó, mégis nehezen követhető, mivel rengeteg benne a szövegelés, sok a szaladgálás, ami kevés akció meg akad benne, az is roppant gyenge. A végére azért kicsit jobban felpörög, ott már tartósabban ébren is bírtam maradni rajta, de a történet és az egész film infantilizmusán már ez a rész sem képes sokat szépíteni.

Még egy ilyen olcsó James Bond utánérzéstől is elvárná az ember, hogy legalább a mintafilm és a kor hangulatából visszaadjon valamit, de Bruno Nicolai zenéjét leszámítva erről is jórészt le kell mondanunk. (És még csak a zene sem túl eredeti, engem nagyon emlékeztetett néhol Morricone egyik népszerű sw témájára. Ejnye!) Pont a dög, a stílus, és az a klasszikus ponyvás/kémfilmes fíling hibádzik belőle, ami miatt mégis szeretni lehetne ezeket a másolatokat, mint mondjuk a spagettiwesternek esetében. Pedig pont ez a rész az, amit még a paródiák is kiemelten kezelnek, vagy tessék megnézni az ázsiaiakat, akik kábé ugyanekkora befektetésből mennyivel szórakoztatóbb filmeket tudtak gyártani a kémes, titkosügynökös témából.

Roger Hanin se nem sármos, se nem jóképű, sokkal inkább tenyérbemászó egy figura, ami egy Bond-klóntól azért elég gáz, és bár Margaret Lee nagyon izgalmas és szexi nő (és ő már inkább illik egy ilyen szerepbe), nem bántam volna, ha kicsit ledérebb, hogy legalább ennyi élvezet jusson a nézőknek a sok duma és rohangálás közepette. 

A képek lövésénél igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy ez egy izgalmas film, de valójában nem az. A történet mellett a szerepek sem teljesen tisztázottak, és egyébként is a film felét ki lehetne vágni, mert annyira érdektelen. A mexikói szál például tök felesleges, és az a gyanúm, hogy csak egy nem európai egzotikus helyszínt akartak mindenképpen beleerőltetni, pedig ennek az útnak az árából simán lehetett volna egy látványosabb autósüldözést összehozni Berlinben, vagy esetleg az egész stábot meghívni egy gulyásra, még azzal is jobban járt volna mindenki.

Hát nem éppen a legjobban indult az ismerkedés az Eurókém filmekkel, de a kedvem azért nem ment el tőlük, viszont legközelebb előre tájékozódom majd. Találkozunk még Mr. Bond!

(Sajnos se előzetest, se zenét nem találni ehhez a filmhez,  viszont ezennel indítok egy új rovatot vagy mit a cikkek alatt, ez pediglen majd az adott alkotás legjobb csaját hivatott bemutatni. Már ha van benne olyan.)

Jó csaj:

Margaret Lee

M.D. Geist I-II

- M.D. Geist: Most Dangerous Soldier (1986)

- M.D. Geist II: Death Force (1996)

A háborúkkal teli jövőben a hadsereg tökéletes katonákat fejlesztett ki, hogy a Jerra bolygó lázadó kolonistáit öljék halomra, de a fejlesztés olyan jól sikerült, hogy az MDS-ek (a frappáns Most Dangerous Soldiers név rövidítése) még a sajátjaikat is betámadták, így aztán a projektet végül lelőtték, a legveszélyesebb egyedet, Geistet pedig biztonsági okokból egy űrállomáson hibernálták. De az űrállomás lezuhan a Jerrára, és a tartalma pedig kiszabadul, majd később rászabadít egy rakás gyilkos robotot a bolygóra, amik arra lettek programozva, hogy minden élőt elpusztítsanak a bolygón. Ezek ellen próbál elszántan harcolni a maradék ember, egy másik MDS, Krauser vezetésével.

Az M.D. Geist Koichi Ohata (Genocyber) bemutatkozása volt, és bár a maga korában sem számított éppen az animék Csomolungmájának, érdekes módon mégis lett egyfajta kultusza, leginkább a tengerentúlon(nem Kamcsatkában, hanem a másik irányban). Olyannyira, hogy később maga az amcsi forgalmazó segítette elő a folytatást. 96-ban a Central Park Media jóvoltából először kiadták az M.D. Geist rendezői változatát (ezt láttam én is), amiben Ohata kijavított számos technikai hibát, és a sztorin is variált valamennyit, ezzel is megkönnyítve a folytatással való kapcsolódást, ami még abban az évben jelent meg, a CPM producerálása jóvoltából.

Kicsit talán túlságosan is tömören foglaltam össze az elején, de a lényegen nem változtat, ezek bizony elsősorban az akcióknak szentelt animék, amiben a sztori valójában nem sok vizet zavar, bár azért akad benne néhány kellemes fordulat is. Az anti-híró Geist a szó minden értelmében két dimenziós figura, ritkán beszél, annál gyakrabban pusztít el dolgokat, viszont a szőke harcos páncél nélkül olyan megnyerő mosollyal is tud bírni, hogy ha másképp alakult volna, akkor a gépek és emberek helyett bizonyára a csajokat gyilkolná valamelyik diszkóban (nézd meg a képet itt lent, és próbálj meg ellenállni neki), bár az első részből az is kiderül, hogy a szépfiút a másik nem a legkevésbé sem érdekli. Bezzeg az ölés és pusztítás...

Az első, a Most Dangerous Soldier a rendezői változatban kicsit összeszedettebbnek tűnik, a Death Force pedig technikailag tart valamivel előrébb, viszont utóbbiban az akciók még több teret vettek el a történetmeséléstől. A harcok látványosak, bár néha túl kaotikusak és egy idő után kicsit talán már unalmasak is, cserébe viszont van sok vér és extra brutalitás, a benne szereplő poszt-apokaliptikus/cyberpunk világ, illetve a mechák és harci öltözékek dizájnjai pedig kimondottan impozánsak. Aki hozzám hasonlóan leginkább ennek a korszaknak az (sci-fi) animéi iránt rajong, az szerintem elégedett lehet a látvánnyal és a hangulattal. Az első rész korabeli j-rock zenéje meg már csak a hab a tortán, én legalábbis az ilyen giccses rockhimnuszok miatt is nagyon tudom szeretni ezeket a korabeli darabokat, eszméletlen fílingjük van. (Csekkoljátok alul a főtémát!)

Az M.D. Geist animék azért szerintem közel sem olyan rosszak, mint a hírük, de tény, hogy nem is valami tartalmasak. Animéből is kell néha a bűnös élvezet, amikor a síkegyszerű cselekmény mellett leginkább csak a látvánnyal kényeztethetjük a szürkeállományunkat. Ez a két OVA pont ilyen tét nélküli szórakozást ígér. Harcok, robbanások, dögös robotok és mechák versus power suitok, és persze vér és erőszak, mindez egy hangulatos poszt-apokaliptikus világban. Nagyjából ennyit tudnak, de ezt üzembiztosan, és ha megelégedünk ennyivel, akkor nyugodtan szánjuk rá az időt, máskülönben hagyjuk a fenébe.

Trailer:

Zene: 

Conan Graphic Novels - 3.rész

MGN #69 - Conan The Rogue (1991)

Írta: Roy Thomas
Rajz: John Buscema

Fort Gori királyának, Shamgar Shahnak az öccse, és Khawarizm uralkodójának, Tarsu Khannak a tanácsadója titokban szövetkeznek, hogy egymásnak ugrasztva a két birodalmat, végül ők maguk szerezhessék meg a hatalmat a turáni királyságok felett. Conan azonban megmenti Tarsu Khant egy merénylettől, ami után az uralkodó felfogadja testőrének. A csalódott konspirátorok újabb terve azonban már sikerül, aminek következtében Shamgar Shah börtönbe veti Tarsu Khant és küldöttségét. Conan természetesen megszökik, és magával viszi fogva tartójának lányát Zaidát is, és egyenesen a Rémálom Mocsárba veszi az irányt, amiről az a hír járja, hogy még senki nem hagyta el élve.

Tarim vérére, Crom és Mitra nevére! Végre egy igazán szuper Conan képregény, csápos szörny, megszállt leányzó, gonosz pap, és démonébresztés nélkül. Valójában két külön sztorit kapunk, mert míg az első fele leginkább az összeesküvők intrikái és a két uralkodó összeugrasztása körül bonyolódik, addig a második fele egy jóféle horror, kellemes fordulatokkal és persze mocsári szörnyekkel. Mindkét fele nagyon izgalmas, és még csak elcsépelt klisékkel sem nagyon találkozunk, ami azért elég nagy szó. Mégis a második felét mondanám erősebbnek, mert abban nagyobb szerepe van magának Conannak. Mert hogy ebben a képregényben találjuk talán az egyik legjobb Conan karaktert. Nagyszájú, tiszteletlen, balhés, laza, viszont ha kell, kemény, mint annak a bizonyos fákon ugráló kollégájának a sarka. És nem utolsó sorban remekül ért a fehérnép nyelvén is. Kisebb hiányosságokat leszámítva (pl. hogy elfelejtkeztek Tarsu Khanról, akinek további sorsa így most nem ismert) összességében egy roppant élvezetes olvasmányt kapunk, az általam olvasott egyik legjobb Conan sztorit.
Buscema szokás szerint hibátlan, nagyon érzi a howardi világot és a karaktereit, és nem fél a brutálisabb jelenetek megrajzolásától sem. Ezzel a szolid színezéssel együtt a rajzok is kiválóak, tehát ezt a GN-t most feltétel nélkül tudom ajánlani. 

MGN #73 - The Ravagers Out Of Time (1992)
Írta: Roy Thomas
Rajz: Michael Docherty

Conan éppen a turáni hegyek között rabolgat, amikor is összefut Vörös Sonjával és némi arany után való kajtatás során találkoznak egy óriási arany csigával, aki a múltba, a thuriai korba, azaz Kull király korába repíti őket. A csiga valójában egy közös ellenség, a gonosz varázsló Rotath, akit Kull és Conan is legyőzött már egyszer, és most az a célja, hogy Conan segítségével megszerezhesse Kull testét. Mármint a csigatest leváltására. Kull és Conan ismeri már egymást korábbi kalandokból, és nem lehet azt mondani, hogy országos cimborák lennének, de Rotath legyőzése érdekében végül hajlandóak összefogni.

Tudom, hogy mit gondoltok. Arany csiga, időutazás, és akkor még a beszélő majomemberekről nem is tettem említést. Hát igen, csúcsra lettek járatva a fantasztikus marhaságok. Eléggé bizarr és nyakatekert egy sztori ez, annál rosszabb, hogy még csak nem is igazán jó. Számos utalás történik régebbi történetekre, amiket pl. én sem olvastam, és Kullból is elég keveset ahhoz, hogy képben legyek a thuriai kor ilyen furcsaságaival. Ettől függetlenül is elég nagy zagyvaság az egész, és például Sonja jelenlétét is indokolatlannak találtam, mert harcolni szinte nem is harcol, és bár van néhány jópofa beszólása, összességében nem sok vizet zavart, Kull és Conan kakaskodása viszont egészen szórakoztató, bőven elég lett volna csak őket összeereszteni pár oldal erejéig, és nem itt csigázni az idegeinket. Az akcióval nem spóroltak, de hiába mozgalmas a cselekmény, ha az egész sztori ennyire fárasztó és ilyen nehezen áll össze. Egynek szódával elmegy, de nem nagyon bírom az ilyen blődségeket.

A Marvel Conan képregényköteteinek taglalását ezzel letudtam, de a jövőben további Conan képregény recenziók érkezésére lehet számítani.

The Adicts - Smart Alex

Mechanikus Narancs + Joker = The Adicts.

And God Said to Cain (1969)

- E Dio disse a Caino

R.: Antonio Margheriti (mint Anthony Dawson)

Dick Acombar (a fiatal Szellő István Antonio Cantafora művésznéven) a katonai akadémia elvégzése után hazafele tart apjához, aki egy egész várost tart a zsebében. A kocsiban együtt utazik Gary Hamiltonnal (Klaus Kinski), akit tíz év után éppen most engedtek szabadon a börtönből. Amikor Hamilton megtudja, hogy ki a fiú apja, csak annyit üzen neki vele, hogy hamarosan meglátogatja majd. Amikor Dick otthon átadja az üzenetet, a Gary Hamilton név hallatán mindenki körül megfagy a levegő. Az idősebb Acombar (Peter Carsten) azonnal készültséget rendel el, és fegyveresek őrséget állít mindenhova. De aznap éjjel nem csak Hamilton érkezésére kell számítaniuk, hanem egy tornádóéra is. 


Margheriti a kedvenc olasz rendezőm, Klaus Kinski meg az egyik kedvenc színészem, szerencsémre ez a két nagyszerű ember rendszeresen dolgozott együtt életük során (Kinski tulajdonképpen Margheriti múzsája volt), így nem lehet okom panaszra. Ahogy jelen filmmel kapcsolatban sem, amire már régóta fentem a fogam, és nem is kellett csalatkoznom.

Margheriti, aki lényegében minden zsánerben kipróbálta magát a karrierje során, csak párat és nem túl jelentős westerneket rendezett, az And God Said to Caint viszont a legjobb alternatív spagetti-westernnek közé szokás sorolni, nem is érdemtelenül. A film valójában egy laza remake, Salvatore Rosso, A Stranger in Paso Bravo című 68-as filmjének az állítólag jobban sikerült verziója, ami ugyan sok ponton eltér az eredetitől, de pl. a neveket egy-az-egyben vették át. 

Ez egy több szempontból is különleges film. Például már csak amiatt is, hogy Kinski ezúttal pozitív főhősként látható, amire westernben még nem nagyon volt példa, de az összfilmes karrierjére sem igazán jellemző. Herr Kinski látszólag ugyan nem erőlteti meg magát nagyon a szerep kedvéért, legalábbis nem igazán karakteres a figurája, viszont ez a sztoikus hűvösség tulajdonképpen illik is ehhez a szerephez. De ami igazán különlegessé teszi a filmet, az az egészen páratlan atmoszférája, amihez hasonlót én még nem is láttam westernben, és szerintem nincs is nagyon több ilyen. Margheriti ugyanis a gótikus horrorfilmek látványát és hangulatvilágát keverte a klasszikus spagettiwesternnel, így hozva létre ezt az igencsak eredeti ízű mozit. A film felétől éjszaka és sötétben, valamint állandóan süvítő erős szélben zajlanak az események, a kihalt, de árnyékokkal és gyanús neszekkel teli poros város utcáin és épületeiben, ahol Hamilton láthatatlan szellemként gerillaharcot folytat Acombar túlerőben lévő fegyveresei ellen. A díszes szobák ablakai hirtelen kicsapódnak, a templomharang magától megszólal, a fegyvereseket a sötétből érkező golyók terítik le...stb. (Amíg a sötét Hamilton dolgát könnyíti, addig sajnos a nézőét nehezíti egy kicsit, ezért ajánlott a lehető legjobb kópiát beszerezni, hogy minél többet lássunk.) De még amikor a baljós zenei aláfestés közben a fegyveresek összegyűlnek a város főutcáján, az is egy kicsit a zombifilmeket idézi.

Maga a történet jelentéktelen, egy klasszikus bosszúsztori, amikor is a börtönből frissen szabadult férfi visszatér a városba, hogy bosszút álljon elárulóin. A szinopszisba nem véletlenül nem írtam bele én sem azt, hogy mi is történt Hamiltonnal, amiért is neheztel Acombarra. Bár az ok valójában nem túl érdekes és nem is fontos igazán, a filmben is csaknem a végéig ügyesen titokban tartják, hogy miért is tojik be mindenki azonnal Hamilton neve hallatán. Mintha nem is egy ember, hanem valami pokoli démon érkezne a széllel, úgy retteg tőle minden érintett, miközben a fiatal Acombar nem érti, hogy mi is történik. Ha az elején feltárják az okokat, akkor Hamilton alakjának misztikussága abban a pillanatban semmivé foszlott volna.

Persze ez sem egy hibátlan mozi (főleg a színészi játék és a sztori a szűk keresztmetszet), bár komolyabban belekötni sem lehet, én pedig egyébként is az a fajta filmbuzi vagyok, aki a megfelelő stílusossággal, hangulattal és remek ötletekkel tálalt film esetében könnyen hajlamos szemet hunyni a gyengeségek felett is, ráadásul Kinski és Margheriti felé is erősen elfogult vagyok. Az And God Said to Cain számomra üdítő különlegesség és remek filmélmény volt. 

Trailer:

Death Rides a Horse (1967)

- Da uomo a uomo
- A Bosszú Lovasa

R.: Giulio Petroni

A gyerek Bill szeme láttára mészárolták le a családját, de a fiú közben alaposan megjegyezte magának a gyilkosokat. 15 évvel később alkalom nyílik a bosszúra, de felbukkan egy Ryan nevű férfi (Lee Van Cleef), aki ugyanazokra az emberekre hajt, vagyis egykori társaira, akik korábban börtönbe juttatták. Bill (John Phillip Law) a vérüket, Ryan pedig leginkább pénzt akar tőlük, és ez természetesen ütközteti az egyéni érdekeket.

Ez a film a legtöbb spagetti-western lista élmezőnyében szerepel, néhol már Leone filmjeihez hasonlítják, és Tarantino is kilopta a felét a Kill Billbe (bár ez aligha minőségjelző). Oké-oké, korrekt film, de én nem találtam meg benne azt a pluszt, ami indokolttá tenné ezt a kitüntetett figyelmet. A Death Rides a Horse számomra bizonyos szempontból az állatorvosi lóéhoz hasonló tüneteket mutat, vagyis nem nagyon lehetne olyan részét kiemelni, ami ne lenne problémás, viszont egyik hibája sem annyira végzetes, hogy azok egy középszerű, de nézhető filmbe ne férnének bele.

A sztori nekem kifejezetten tetszik (forrófejű zöldfülű és higgadt öreg róka ugyanazokra hajt, más-más célból), de sajnos a forgatókönyv jobban is igyekezhetett volna kiaknázni az alapszituációban, a két főszereplő karakterében, illetve azok viszonyában rejlő lehetőségeket, ahogy ezt pl. a remek A Harag Napjában meg tudták oldani. Itt nincs tapintható feszültség a két főszereplő között, többnyire a saját külön szálukon haladnak a történetben, nincs igazi versengés, rivalizálás, a legnagyobb konfrontációik pedig kimerülnek annyiban, hogy az öreg néha elviszi a lovát a kölyöknek, hogy időt nyerjen. Még a végén is elmarad a katartikus nagyjelenetük, nem kis csalódást okozva így számomra. Ráadásul a film nagy csavarja tíz perc után már mindenki számára egyértelmű lesz, bár nyilván nehéz is lett volna megoldani, hogy a végén a nézőnek is meglepetést tudjon okozni a leleplezés, de dicséretes, hogy legalább megpróbálták ezt a látszatot kelteni.

Bár a majdnem két órás játékidő alatt a film többször is igencsak leül, és emiatt néhol kicsit unalmassá is válik, azért az akciók tekintetében nincs ok panaszra, és akad néhány kifejezetten emlékezetbe vésődő jelenet is, mint pl. a három zongorahangos párbaj, vagy az egyik bandita valagba rúgással a tűzvonalba való juttatása (ez a kedvencem, én biztos ezt nyúlnám le a filmembe), de maga a nyitókép (ahogy az esőben a banditák végeznek a házat őrzőkkel) is elég erős lett. A végső nagy összecsapás, vagyis az ostromjelenet pedig a spagetti-westernek legszebb hagyományait követve hangulatos, látványos, stílusos, véres, és persze jó poros, de nekem kicsit erőltetett az, hogy bevonták a mexikói parasztfalu férfilakosságát is, akiket Lee Van Cleef még aznap, egy gyorstalpaló tanfolyamon tanít csak meg lőni, ráadásul még az elvetemült banditák vannak annyira korrektek is, hogy éjszaka nem is próbálkoznak visszaélni a helyzettel, hanem illedelmesen megvárják a reggelt a támadással. Sajnos akad még pár ilyen B-filmekre jellemző butaság, amik mellett nehezen tudtam elmenni.

A színészi játékot is a kettősség jellemzi. Lee Van Cleef a szokott formáját hozza (olyan szinten macsó, hogy nem becsukja az ajtót, hanem belövi!), de ő végül is bármit csinálhat, ha pisztolytáska van rajta és valami dohánytermék a szája sarkában, már érdemes a figyelemre, és persze itt is remekel az öreg (ő kapta a jobb dumákat is), bár emlékezetesebb szerepben is láttuk már. John Phillip Law viszont egy sótlan, két lábon járó gyerekarcú fadarab, gesztusok és a legminimálisabb sárm vagy karakteresség nélkül, a világító kék szempár meg kevés a sikerhez, mert még abban is akadnak nála jobbak. Morricone zenéjével kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. A maga módján kimondottan hatásos ez a nem szokványos zene (amit a Kill Billből is ismerhetünk), de sokszor úgy éreztem, hogy a film adott jelenetéhez nem igazán illett. Egy indiános westernbe jobban el tudnám képzelni. Dúdolgatni, fütyörészni nem fogjuk (nem is tudjuk), és nem is tartozik a legjobb Morricone score-ok közé, de kétségtelen, hogy hozzáadott valamit a hangulathoz.

Mint fentebb is látszik, én kicsit sem tartom kiemelkedő filmnek, és ezért nem kis mértékben a rendezést hibáztatom, mert számomra pont a kohézió, az összhang, és a kidolgozottság hiányzott belőle. Vannak jó pillanatai és hangulatra is rendben van, nézhető, kétségtelenül ízig-vérig spagetti-western, csak éppen messze nem olyan jó, mint a hypeja híre.

Trailer:

Zene: