Da Berlino l'apocalisse (1967)

- Spy Pit

R.: Mario Maffei

Sorra halnak meg vagy tűnnek el a nyugati ügynökök Európában, a szálak pedig a kettéfalazott Berlinbe vezetnek. Julien Saint-Dominique ügynököt (Roger Hanin) ezért oda küldik, ahol aztán egy csábos amerikai kémnő (Margaret Lee) is bekerül a képbe. Majd miután ügynökünk egy félrevezető nyom miatt potyára megjárja Mexikót is, újra Berlinben találja magát, ahol kiderül, hogy valójában bizonyos emberek a harmadik világháború kirobbantásán fáradoznak, úgy, hogy a város alatti csatornarendszerben egymásnak ugrasztják az oroszokat, és a szövetséges megszálló erőket.

Régóta kacérkodom az Eurospy zsánerrel, és most jött el az ideje belekóstolni ennek a világába is, de azt hiszem, legközelebb jobb lesz, ha nem találomra választok alanyt az ismerkedéshez, mert ezzel a példánnyal most igencsak lukra futottam. Persze amennyire tudom, túl sokat a többitől sem érdemes várni, ez a James Bond koppintásokból álló rövid életű műfaj nem igazán termelt ki örökzöld klasszikusokat, de azért jelen filmnél biztosan nem lesz nehéz jobbakat találni. Hát legalábbis nagyon remélem.

Mario Maffei nevére rákeresve azt találtam, hogy nagy olasz direktorok rendezőasszisztense volt jónevű filmekben, ő maga viszont csak pár jelentéktelen mozit rendezett. A jelentéktelen szó ezt az alkotását is elég pontosan leírja, mert hogy többszöri újra belenézegetés során sem nagyon találtam olyan említésre méltó jelenetsort, karaktert, színészt, helyszínt vagy egyáltalán bármilyen momentumot benne, amit itt most kiemelhetnék. A Jean Laborde (Félelem a város felett) regényéből készült sztori lassú, eseménytelen, fárasztó, mégis nehezen követhető, mivel rengeteg benne a szövegelés, sok a szaladgálás, ami kevés akció meg akad benne, az is roppant gyenge. A végére azért kicsit jobban felpörög, ott már tartósabban ébren is bírtam maradni rajta, de a történet és az egész film infantilizmusán már ez a rész sem képes sokat szépíteni.

Még egy ilyen olcsó James Bond utánérzéstől is elvárná az ember, hogy legalább a mintafilm és a kor hangulatából visszaadjon valamit, de Bruno Nicolai zenéjét leszámítva erről is jórészt le kell mondanunk. (És még csak a zene sem túl eredeti, engem nagyon emlékeztetett néhol Morricone egyik népszerű sw témájára. Ejnye!) Pont a dög, a stílus, és az a klasszikus ponyvás/kémfilmes fíling hibádzik belőle, ami miatt mégis szeretni lehetne ezeket a másolatokat, mint mondjuk a spagettiwesternek esetében. Pedig pont ez a rész az, amit még a paródiák is kiemelten kezelnek, vagy tessék megnézni az ázsiaiakat, akik kábé ugyanekkora befektetésből mennyivel szórakoztatóbb filmeket tudtak gyártani a kémes, titkosügynökös témából.

Roger Hanin se nem sármos, se nem jóképű, sokkal inkább tenyérbemászó egy figura, ami egy Bond-klóntól azért elég gáz, és bár Margaret Lee nagyon izgalmas és szexi nő (és ő már inkább illik egy ilyen szerepbe), nem bántam volna, ha kicsit ledérebb, hogy legalább ennyi élvezet jusson a nézőknek a sok duma és rohangálás közepette. 

A képek lövésénél igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy ez egy izgalmas film, de valójában nem az. A történet mellett a szerepek sem teljesen tisztázottak, és egyébként is a film felét ki lehetne vágni, mert annyira érdektelen. A mexikói szál például tök felesleges, és az a gyanúm, hogy csak egy nem európai egzotikus helyszínt akartak mindenképpen beleerőltetni, pedig ennek az útnak az árából simán lehetett volna egy látványosabb autósüldözést összehozni Berlinben, vagy esetleg az egész stábot meghívni egy gulyásra, még azzal is jobban járt volna mindenki.

Hát nem éppen a legjobban indult az ismerkedés az Eurókém filmekkel, de a kedvem azért nem ment el tőlük, viszont legközelebb előre tájékozódom majd. Találkozunk még Mr. Bond!

(Sajnos se előzetest, se zenét nem találni ehhez a filmhez,  viszont ezennel indítok egy új rovatot vagy mit a cikkek alatt, ez pediglen majd az adott alkotás legjobb csaját hivatott bemutatni. Már ha van benne olyan.)

Jó csaj:

Margaret Lee