2012. június 30., szombat

Trilogy Of Terror (1975)

R.: Dan Curtis

Egy író, egy színésznő, három történet, négy nő, és egy film. A Julie című epizódban egy diák előbb elcsábítja, majd elkábítja totálisan antiszexi tanárnőjét, hogy fotókat készítsen róla, amikkel aztán később megzsarolja a tanerőt. De a pedagógus durva meglepetéssel szolgál neki. A Millicent and Therese-ben Millicent megelégeli testvére, a sátánista kurva Therese állandó terrorját, és úgy dönt, hogy végez vele, ehhez pedig ő is a sötét praktikákhoz nyúl. Csakhogy.... Az Amelia című utolsó történetben egy nő bizarr ajándékot vesz nemrég megismert férfi ismerősének, egy bennszülött harcost ábrázoló szobrot, amiben állítólag benne él a harcos szelleme is, amit a rajta lévő aranylánc tart kordában. A lánc végig a helyén marad, és nem történik semmi. Na persze! :)



Tv-s horror antológia a kiváló horrorista, Richard Matheson novellái alapján, melyek közül az utolsót, az Ameliát ő maga adaptálta a filmre. A formátum és a tévés jelleg azért nagyjából előrevetíti, hogy viszonylag szolid és vértelen horror-etűdökre kell számítani. A három, egyenként nagyjából 25 perces epizódból az első kettő például inkább csak pszicho-thriller, mintsem horror, és lényegében mindegyik sztori egy-egy végső nagy csavarra van kihegyezve. A főszerepet mindegyikben Karen Black játsza, aki bár remek színésznő, de itt most kicsit sok volt belőle, ráadásul a karakterei között sem volt akkora különbség. Annyira azért nem zavaró ez a one-woman show, de mindenesertre fura. Az középső kisfilmben egyébként George Gaynes, alias Lassard parancsnok is felbukkant. (Aki éppen 95. életévét tölti, innen is gratulálok neki a tisztes életkorhoz.)



A legnagyobb probléma, hogy mindegyik kisfilm borzasztó lassan és unalmasan indul, és sajnos az első két sztori vége nem is szól akkorát, hogy cserébe olyan könnyen elnézzük nekik a fárasztóan hosszú felvezetést, és persze egyik csavar sem tartogat olyan meglepetést, amit nem lehetett volna legalább az első pár percben sejteni. Az Amelia azonban mégiscsak egyfajta üdítő kivétel, ami külön említést érdemel, mert bár ez is kicsit nehezen indul, maga a folytatás több, mint emlékezetes, és a filmnek szóló magas értékelések is valószínűleg elsősorban ennek az epizódnak szólnak. Talán azért is lett ez ennyivel jobb, mint az előzőek, mert ebből állítólag Karen Black is jócskán kivette a részét. A fáma (és az imdb trivia) szerint  a sikolykirálynő számos remek ötlettel járult hozzá ahhoz, hogy ez a rész már valóban terrorisztikus legyen. Tény, hogy ez az egyetlen igazán horror történet, és lehet, hogy 75-ben valakit még a frász vert ki tőle, de belőlem legalábbis most főleg hangos kacajt váltott ki, ahogy az egyébként is komikus kinézetű bábú a röhejes hangjával folyamatosan szerencsétlen Améliát támadja. Olyan, mintha a Szörnyecskék előképe lenne, még a szörnyek hangja is hasonlóan degenerált. Egyedül ez a sztori tudott sokszorosan is kárpótolni az itt is kicsit feleslegesen elnyújtott első percekért (Amelia az anyjával való beszélgetése a sztori szempontjából teljesen irreleváns, csak a nő idegi gyengeségét hivatott megmutatni), mert ez egy nagyon mókás és szórakoztató kis hüleség, és itt még a végső csavar is tök korrekt.



Az Amelia kihúzta az unalomból ezt a trilógiát (aminek készült egy második része is, majd húsz évvel később), és bár azt a mindössze 72 percet végül is megéri rászánni, de ha valakit az első háromnegyed óra nem tud lekötni, az lelkiismeret furdalás nélkül tekerje csak előre a harmadik epizódig. De azt viszont semmiképp ne hagyja ki! 

Ízelítő az Améliából:

2012. június 26., kedd

Shatter (1974)

- Call Him Mr. Shatter

R.: Michael Carreras (& Monte Hellman)

A bérgyilkos Shatter (Stuart Whitman) miután elvégezte a megbízatását, és likvidált egy afrikai diktátort (lelőtte egy fényképezőgéppel!), Hongkongba utazik, hogy felvegye a jussát, de ott a pénz helyett csak bérgyilkosok várják, ugyanis kiderült, hogy felültették, és nem az emeletes buszra. Shatter megtudja, hogy nem is az amerikai kormány bízta meg a politikai gyilkossággal, hanem egy nemzetközi maffia, egy drogkereskedelemmel foglalkozó szindikátus, őt pedig mindössze bűnbaknak szánták, és most neki is halnia kell. De nem csak a szindikátus, hanem a brit kormány megbízottjai elől is menekülni kénytelen, ám eközben a véletlen az útjába sodorja Tai Paht (Lung Ti) a kiváló harcművészt és húgát, a csinos Mai-Meet, utóbbiba Shatter bele is szeret. A férfi felkéri Tai Paht, hogy segítsen neki visszaszerezni a jogosan járó fizettségét, és persze hogy közben legyen a testőre.

A bizarr maszkra nem kapunk magyarázatot.

A 7 Aranyvámpír Legendája mellett a Shatter volt a Hammer/Shaw Brothers stúdiók együttműködésének második, és egyben utolsó eredménye. Az anyagi gondokkal küszködő Hammer a SB-el való közösködésben remélte a megváltást, helyette inkább sajnos csak további koporsószegek kerültek a koporsójába. Nem véletlen, hogy a két film közül ez maradt viszonylag ismeretlenül. Már a forgatás is kalandos volt, a főszereplő Stuart Whitman betegeskedett, ezért csúszott a forgatás, az eredeti rendezőt, Monte Hellmant pedig menet közben lecserélte az elégedetlenkedő producer, méghozzá saját magára. Hellman addigra egyébként már kábé a film kétharmadát tette dobozba, a stáblistára viszont mégsem kerülhetett fel a neve. Igazságot a Pokolembernek!



Az Aranyvámpír a gótikus vámpírhorrort, a Shatter pedig a 70-es években még mindig népszerű James Bond ihlette kémfilmeket próbálta meg keresztezni a kungfuval, sajnos csekély sikerrel. Az ötlet persze nem volt éppen elvetélt, Hongkong izgalmas, egzotikus helyszín, a kung-fu akkortájt még ugyancsak izgalmas keleti őrületnek számított, a hidegháború idején pedig a nemzetközi összeesküvések ellen harcoló, sármos, jóképű ügynök még mindig jól eladható karakter volt, de talán mert a Hammer ebben a stílusban nem volt éppen járatos, a végeredmény olyan harmatos lett, mint a hajnali mező gyepe. Akciófilm létére a film a nagyobb részében nem elég akciódús, sokáig alig beszélnek benne, majd amikor igen, akkor aztán sokat, hosszasan és unalmasan. A film a harmadik harmadra tér csak magához, és a vége már egészen szórakoztató is, feltéve ha kibírtuk várni. A legnagyobb problémám a főszereplővel volt, Stuart Whitman nem elég macsó, nem elég hiteles akciósztárnak. Inkább kelti egy rozoga, kiégett üzletember benyomását, mint egy nemzetközi bérgyilkosét, aki elnököket öl meg. Nehéz elhinni, hogy Whitman itt még ötven alatt volt, mert én simán rámondtam volna, hogy már jócskán a hatvan felé tart.



Akadnak persze még nagy nevek, a Hammer részéről az elmaradhatatlan Peter Cushing jelenik meg, mint a brit titkosszolgálat embere, a Shaw tesóktól pedig a ma már szintén legendaszámba menő Ti Lung (Shaolin Templom, Szebb Holnap) jelentkezett szolgálatra. Az öreg Tarkin csípőből, a szokásos brit eleganciával hozza a nem túl barátságos, de mégsem negatív karaktert, Ti Lung viszont csakis a kung-fu tudásával villoghat, mert a testvérét és egyben Shatter szerelme tárgyát alakító egyébként aranyos, és vicces nevű Lily Livel együtt (az egyik alternatív művészneve egyébként Lily Li Li-Li, ha csak nem dadogott, aki bediktálta az adatbázisba) jól láthatóan és hallhatóan fonetikusan leírt angol szöveget magoltak be és adtak vissza borzalmasan, ezzel tovább súlyosbítva a szinte már mínuszban mérhető "alakításaikat". De láthatjuk még az általában  náci tisztek eljátszására kárhoztatott Anton Diffringet is (Kémek a Sasfészekben). Értékelhető alakítást egyébként csak Cushing tudott felmutatni, akinek amúgy ez volt az utolsó Hammer stúdiós szerepe.



A sztori nem nagy eresztés, de az egyenetlen tempó és az erősen B-filmes jelleg ellenére, vagy éppen az utóbbi miatt, tud néhol szórakoztató is lenni. Vicces például az, hogy Shatter megérkezvén Hongkongba, a szállodában direkt elcseréli titokban a kulcsot a szomszéd szoba bérlőivel, így aztán a szobát is, ami után az életére törő bérgyilkosok végül a szomszédot robbantják ki (UZI-ból kilőtt puskagránáttal) a szobájából meg a kurvájából. (Bond ilyet biztos nem tenne.) De megkockáztatva a Spoiler veszélyét, meg kell említenem a végét is, ahol a két főgonoszt úgy lövi le, hogy azok nem csak hogy egyszerre esnek ki az ablakon, de még zuhanniuk is szép rendben, egymással tökéletesen párhuzamosan sikerül. Ez mondjuk a fizika és a véletlen érdeme, nem a rendezésé, de mindenképpen mókás egy képsor volt.


Ez nagyon James Bondos póz, Mr. Shatter!

A hangulatot azért semmiképpen sem vitathatom el tőle. A zenéje szuper, a szokásos 70-es évekbeli wah-wah gitáros funky-jazz lazaság, miközben a Shaft (amit szerintem a film valahol szintén koppintani próbált) legendás főcímdalára emlékeztetően, egy szexi női hang időnként bemondja, hogy "Shatter". Továbbá, akit érdekel a korabeli Hongkong látképe, urbánus hangulata, az is megtalálhatja a számítását, mert a film során alaposan megcsodálhatjuk a várost, ami valóban sok pluszt ad még hozzá a hangulathoz.

A kungfus részek megmentik a dögunalomba fulladástól, de egy alkalmasabb színésszel és egy kicsit talpraesettebb forgatókönyvvel ha nem is egy komolyabb, de mindenképpen egy sokkal szórakoztatóbb és mozgalmasabb filmet lehetett volna kihozni ebből az alapból (mint pl. a Sonny Chibás Golgo 13), és bár a maga B-filmes mivoltában még így is egy viszonylag tűrhető kis James Bond másolatként értékelhetjük, de sajnos két ilyen nagy nevű stúdiótól ez közel sem elfogadható színvonal.


Trailer:


A film jócsaja:

Ez a jelentéktelen mellékszereplő a film elejéről. 

2012. június 23., szombat

Ezt hallgatom éppen: Satan's Rats - Louise

A Sátán Patkányai nagyon punkos név, de azért ne tévesszen meg senkit, nagyon is korrekt, szinte már popos punkot játszó bandáról van szó. Rövid életűek voltak, 77 és 78 között működtek (de ez alatt még a Sex Pistols előtt is játszottak), aztán miután kiszállt az énekes, sok más punkbandához hasonlóan őket is utolérte a szörnyű végzet: tré új hullámos bandává alakultak. (The Photos)

A SR legnagyobb slágere a Louise volt.


Lassan indíthatnék egy punksuli rovatot is. :)

2012. június 22., péntek

A kétségbeesés utolsó órái (1974)

- Milano: il clan dei Calabresi

R.: Giorgio Stegani

Paolo Mancuso, a magát gazdag üzletembernek álcázó gengszter (Antonio Sabáto) életére törnek, és amikor üldözői elől bemenekül egy kutatóintézetbe, az egyik laboratóriumban megharapja egy kísérleti patkány. Nem sokkal később a rádióból értesül, hogy a kis harapás bizony sokkal komolyabb következményekkel jár, mint gondolná, ugyanis a patkány egy halálos vírussal volt beoltva, és ha a lappangási idő lejárta előtt nem kapja meg az ellenszert, akkor nem csak ő hal meg, de az egész várost is megfertőzheti. Paolo azonban nem hajlandó feladni magát, viszont a hír hallatán mindenki elfordul tőle, ezért magára marad a rendőrséggel és a riválisaival szemben.



Nem éppen eredeti, de igazán különleges és rendhagyó poliziottesco, már ha lehet egyáltalán annak hívni. A nyitány ugyanis még egy klasszikus olasz maffiafilmet ígér, aztán egy elsőre jelentéktelennek tűnő eseményt (gy.k.: a patkányharapás) követően hirtelen egy kimondottan izgalmas és feszült paranoia-thrillerré válik, hogy aztán végül szinte egy shakespearei tragédiaként fejeződjön be. Mert hogy Mancuso igazi tragikus figura, és ez adja a film tulajdonképpeni mondanivalóját is. 



A playboy gengszter pénzzel, hatalommal és tekintéllyel is rendelkezik, de a halálos kórtól egyik sem tudja megmenteni. Amint kitudódik a fertőzöttsége, egy szempillantás alatt magára marad, hűséges emberei, barátai elfordulnak tőle, sőt, eladják egykori "üzlettársainak", akiknek persze kapóra jön az egyébként is likvidálni kívánt kolléga gyengesége. Mancuso pedig makacs, vagy inkább bolond, és nem adja meg magát könnyen, a sittnél számára a halál is jobb alternatíva, és bár még bízik abban, hogy egy orvos megmentheti, a bosszúállás még annál is előbbre való. Menet közben megtudjuk, hogy a férfi múltját is tragédia árnyékolta be, miszerint korábban egy nyomortelepen élt a feleségével, ahol a TBC elvitte a gyermeküket. A férfi ekkor megfogadta, hogy többet nem nyomorog, és ezért választotta a bűnös, de nélkülözésmentes életet. Ez alapján valamelyest empatikusabbá válunk ugyan a karakterrel, de hálistennek ügyeltek rá, hogy szimpatikussá semmiképpen se válhasson. Mert Mancuso ugyanis cseppet sem törődik másokkal, lelkiismeret furdalás nélkül veszélyezteti a civileket, nem csak a vírussal, de menekülés közben még egy iskolabusznyi gyereket is túszul ejt. A befejezés pedig igazán királydrámai, Mancusót végül nem a rendőri, hanem a költői igazságszolgáltatás éri utol, és (SPOILER) pont ott leheli ki a lelkét, ahonnan anno kiszakadt, és pont azok által, akik közé egykoron maga is tartozott, és akiket utána mégis lenézett. Saját gőge előbb végzett vele, mint a gyilkos kór. (SPOILER VÉGE)




Az alapötlet bizony újrahasznosított, hiszen az egyértelműen a Pánik az utcákon című amerikai filmből származik, de hát az olaszok ekkoriban mindent koppintottak, és ettől még ez a film nem lett rosszabb. A főszereplő órája ketyeg, ahogy a rendőrségé és a városé is, ez pedig alapvetően meghatározza a film tempóját, hangulatát is, így a feszültség végig ott uralkodik a filmen, nincs üresjárat, nincs feleslegesen elnyújtott párbeszéd, a film szépen sodor magával. Kisebb, az összhatást nem túl jelentősen befolyásoló hibákkal rendelkezik csak, ilyen pl. a magát a fő cselekménysort elindító patkányharapás, illetve a fertőzés kicsit könnyelmű kezelése (sehol nem látni a rendőrök között biológiai vagy vegyvédelmi védőruhát viselő embereket, és a végén is csak egy darab nylonnal védekeznek a fertőzés ellen, illetve egyetlen fecskendőnyi ellenszérummal megakadályozni egy városméretű fertőzést okozni képes ragályt, hát eléggé b-filmes húzás), illetve Sabato játéka sem valami meggyőző, de a felügyelőt játszó Pier Paolo Capponit azért kiemelném. A kellemes régi magyar szinkron persze sokat javított a színészi játékokon, és ezáltal talán kicsit a filmen is.



Nem tudtam semmit a filmről, még a szinopszist sem olvastam el, az eredeti cím alapján abban a hiszemben ültem neki, hogy véres leszámolásokat, és keményen büntető zsarukat fogok majd látni, ahogy egymás ellen mennek Milánó utcáin, ezzel szemben inkább egy policseszkóba oltott izgalmas pszicho-thrillert kaptam, amit persze cseppet sem bánok, sőt! Érdekes, de ez esetben a magyar cím sokkal, de sokkal találóbb, mint az eredeti, ami ugye Milano: A kalábriai klán lenne, és ez alapján egyértelműen maffiafilmre asszociál az ember, de még én is. Ezzel szemben a kalábriaiak totál jelentéktelen résztvevői a filmnek, szerepük egyedül a film elején volt.

Izgalmas, feszes policseszkó-pszichothriller, igazi műfaji egzotikum, és én meg eléggé szerettem ezt a filmet.


Trailer:

 

A film jócsaja:

Silvia Monti

2012. június 21., csütörtök

DREDD Trailer

Íme:



Na, akkor néhány gondolat az előzetesről by me:


Az utóbbi hetekben már egyre több infó kezdett szivárogni a nálunk októberben debütáló filmről, amik többsége (számomra legalábbis) egyre inkább megnyugtató volt, de ugye amíg nincs trailer vagy valami mozgókép, addig még van ok az aggodalomra. Most már részemről nincs miért aggódni, meg lettem győzve teljesen. Persze ettől még fennáll a csúnyán elhasalás lehetősége is, de a látottak alapján azért nehezen tudnám elképzelni, hogy itt valami nagy melléfogásról legyen szó. Az egész nagyon bejön, a hangulat, a látvány (és már korábban a sztori is megnyert magának), vagyis az egész sokkal jobb, mint amiről álmodni mertem.

Akkor tételesen az észrevételeim.

- A trailer még inkább igazolni látszik az előzetes ígéreteket, miszerint ezúttal egy sötétebb, durvább, a képregényhez részben hűebb, ugyanakkor mégis realistább, földhözragadtabb filmet készítenek belőle. Ez szerintem a lehető legideálisabb egyveleg, mert nem biztos, hogy a képregény eredeti látványvilága és cinizmusa jól működött volna a vásznon, bár az előzetesből kicsit hiányolom a morbid humort, de attól a filmben még lehet. Macsósággal telített, erősen akció orintált filmnek ígérkezik, ahol a sci-fi jelleg inkább csak a környezetre koncentrálódik. A jelmezek, az épületek, a járművek, a karakterek alapján is úgy tűnik, hogy arra törekedtek, hogy a nem képregényhívők is könnyen befogadhassák, miközben a rajongók is megkapják a jóvátételt. Remélem, hogy a végleges filmben azért valamivel több elem lesz a képregényből átemelve.

- Az eddigi kommentárok alapján főleg a The Raid-el való párhuzamot mantrázzák sokan a véleményezők. Mivel egyik filmet sem láttam, így ezt annyira nem tudom megerősíteni, sem cáfolni, de az biztos, hogy másolásról szó sincs, a Dredd forgatókönyve már évekkel korábban megszületett, ahogy a sztorit is már régóta lehetett ismerni. A film forgatása is már több mint egy éve végetért.

- Amit már az első képek óta is sokan nehezményeztek, hogy mit keresnek a mi korunkra jellemző gépjárművek a filmben, miközben a képregény ugye a jövőben játszódik, valamivel több, mint 100 évvel ezután? Több magyarázat is van, amik ráadásul össze is csengenek egymással. Tudni kell, hogy a Dredd nem rendelkezik éppen gigaköltségvetéssel, sőt. A 45 millió dollár igencsak szűkös büdzsének számít, az átlag képregényfilmekhez képest meg pláne. (Csak összehasonlításként: az Avengers 220 millából készült.) Ezért aztán kompromisszumokat kellett kötni, és így inkább a parasztvakító látványon spóroltak a készítők. Ha a film jól szerepel, akkor a folytatást már úgyis nagyobb pénzből készíthetik el, és akkor jöhet a komolyabb látvány, több helyszín, repkedő autók, talán még a Sötét Bírák is. A robbanómotoros járművekre magyarázat lehet még a már említett realistább megközelítés is, illetve az is, hogy a trailer és a képek alapján Megacity One itt még mintha csak épülgetne, vagyis időben kicsit közelebb hozták a sztorit a mi valós időnkhöz.

- A trailer és majd a film stílusosságát hivatottak garantálni a lassítások, amik itt most többek egyszerű látványeffektnél, a sztoriban fontos szerepet játszó Slo-Mo nevű lassító drog hatását próbálták így szemléltetni. Nem utolsó szempont az sem, hogy 3D-ben igencsak durván néz majd ki a levegőben lassan uszó repesz, vércsepp, leszakadt testész. Szerintem nagyon menő, és kicsit képregényes hatású is. A zene a női énekhangot leszámítva szintén nagyon hangulatos, jól passzol a lassításokhoz.

- És egy kis érdekesség: Az előzetes elején látható épületen olvasható Sternhammer név a 2000AD képregénymagazin másik húzócímének számító Strontium Dog széria egyik karakterének neve. Valószínűleg lesz még pár hasonló Easter Egg a filmben.

Egyelőre ennyi. Hagyni kell valamit a filmkritikába is. 

2012. június 20., szerda

10 másodpercnyi DREDD!

Még nem a trailer (az holnap!), csak 10 másodpercnyi nyálcsorgató, de elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez bizony nagyon odabaszós! Stílusos, kőkemény, zarjazz!

2012. június 19., kedd

Ezt hallgatom éppen: The Damned - Amen

Legyen átkozott, aki nem szereti a The Damned-et, és legyen átkozott, aki szerint ez a szám nem kurvajó! Gótikus punkrock harangzúgással! Hát de mennyire állat már az ilyen!

Légy méltó a minőségi zenére! Ámen!


Csütörtökön lesz cikk is. (Meg remélem olvasója is.)

2012. június 18., hétfő

Európa Turné I.

A minap jöttem rá, hogy mostanság szégyenletesen kevés európai képregény olvasok, márpedig ez ugye tarthatatlan állapot. (Most elsősorban az olasz és francia, illetve inkább frankofón képregényekre gondolok, mert ugye a 2000AD szintén európai produkció.) A Ranxerox cikk már ennek a hiányosságnak a pótlására tett kísérletem egyik eredménye volt, a jövőben pedig ilyen kis rövid és velős összefoglalókban tervezem a felzárkózásom részeredményeit megosztani azokkal akik még idenéznek néha. Jöjjön az első adag, extra Juan Giménez tartalommal:

Garbage (1987)
Gangréne

Írta: Carlos Trillo
Rajzolta: Juan Giménez

A jövőben a Föld egyetlen hatalmas mérgező szemétdombbá változott, mivel a világégés után a túlélők egy része a saját kényelmes és biztonságos életük érdekében feláldozták a bolygót. Ők a Fehér Városban élnek, a szerencsétlenebb sorsú emberek pedig az ő szemetükből próbálnak meg élelmet szerezni az életben maradáshoz. Egy alkalommal egy idegen érkezik az égből a szemétlakók közé, egy férfi, akit száműztek a Fehér Városból. A férfiről a szemétben élők egy része azt hiszi, hogy ő a Megváltó, akinek eljövetelére már régóta várnak. A száműzött azonban az ő hiszékenységüket kihasználva egy saját sereget állít fel, azzal a céllal, hogy megtámadja a Fehér Várost, hiszen csak így van esélye visszajutni oda.

Juj! Mikor rákerestem a Gangréne címre borítóért, majdnem sugárban hánytam le a monitort, olyan képeket adott ki rá a Gugli. Brrr... A szó ugyanis "üszkösödést" jelent, és hát el lehet képzelni, miket dobott fel erre a kereső. (Gyenge gyomrúaknak nem is javaslom kipróbálásra!) A képregény az angolban aztán már a történet alapján is mindenképpen relevánsabb Garbage (Szemét) címet kapta, az üszkösödés pedig talán a Föld, az emberiség fokozatos "elrothadására" vonatkoztatható metafora lehet, vagy mit tudom én.

A Garbage egy 50 oldal körüli, egy részes poszt-apokaliptikus sci-fi, ami először egy 87-es Heavy Metal magazinban jelent meg. Juan Giménez (A Metabárók) jellegzetes rajzai és a képregény impozáns poszt-apokaliptikus látványvilága roppant hangulatos és látványos a gigantikus épület-romokkal, a szemét és törmelék halmokkal, a bűzős, mérgező szemétből és olajos mocsokból épült torz társadalmával, és az ez utóbbival ellentétben makulátlan és rendezett környezetben élő Fehér Városi emberek tisztább és rendezettebb világával, így a rajzok rögtön el is csábítanak. Trillo sztorija is érdekfeszítő és izgalmas olvasmányként indul, és egészen az utolsó negyedéig tartja is magát ezen a színvonalon, amikor is az újonnan érkezett idegen férfi lázadást nem robbant ki a városiak ellen. Ekkor ugyanis az addig ígéretesen építkező és bonyolódó sztori színtiszta akcióba csap át, aminek a végén a lezárás bosszantóan gyengére és csalódást keltőre sikeredett, ráadásul közben a korábban főszereplőnek hitt Alma nevű szellős viseletű hölgyemény is csak egyszerű epizodistává sikkadt, pedig az ő karaktere (és keblei) volt a legizgalmasabb az egészben. Olyan, mintha szóltak volna az írónak, hogy nincs pénz a folytatásra, ezért gyorsan zárja le valahogy ott, ahol éppen tart. Giménez rajzai azért sokat mentenek ezen a szerencsétlen finálén is, és összességében nem egy rossz képregény ez, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.




I, Dragon - The End Of Genesis (2010)
Moi, Dragon - La fin de la Genése

Írta/rajzolta: Juan Giménez

1280. A gigantikus méretű és elképesztő szépségű Rosentall kastélyba nem csak a Belmonth királyt ünneplő vendégek és művészek gyülekeznek, de a sötét fellegek is felette, a szó minden értelmében. Nem elég, hogy Made Trofen seregei ostromolni kezdik a várat, de a közeli vulkán is köpi magából a füstöt és a tüzet, ami annak a jele, hogy felébredt Madragon, az anyasárkány. Eközben a várfalon belül királyi intrikák és viszályok szítják tovább a feszültséget. Trofen és a várban trónoló Belmonth király végül megegyeznek, hogy egy lovagi tornán mérik össze erejüket, hogy elkerüljék a felesleges vérontást, de a párbaj végül mégsem zárja le a konfliktust. A várban eközben megszületik egy csecsemő, Niko (aki a történet elmesélője is egyben), akinek az anyjáról, Valkáról hamarosan kiderül, hogy ő maga is sárkány.

Váó! Na, pont valami ilyesmi megváltásban reménykedtem európai részről, amikor elkezdtem ezt a kis euro-képregényes projektet. A tudtommal még csak nem hivatalosan angolosított I, Dragonba amikor még csak belelestem, már akkor is beleszerettem, de most, elolvasás után már feleségül is kérném. Úgy tűnik, Giménez írni is pont olyan jól tud, mint rajzolni, mert hogy ez egy remekül megírt, végig roppantul izgalmas és szövevényes középkori-fantasy első felvonása, amit mondanom sem kell, hogy a rajzok csak még magasabb szintre emelnek. A karakterek, a párbeszédek, a feszültség, a látványvilág abszolút a helyén vannak, és még csak elkoptatott klisékkel sem futottam össze menet közben, ami fantasy esetében ugye valós veszély. Giménez három részesre tervezi ezt az ígéretes nagyszerűséget, amiből ez még csak az első kötet, és bár természetesen az első harmadban éppen, hogy csak elkezdtek kibontakozni az események, és itt még inkább királydrámát, illetve egy családi szágát kapunk (álá Metabárók), mintsem fantasztikumot, de azért már így is rendkívül eseménydús a sztori, és hullik a vér is rendesen. Giménez ezúttal sem spórol a részletekkel, lenyűgöző és grandiózus jeleneteket komponált, amitől a sztorival együtt igazán epikussá emelkedik az egész. Remélem a folytatások is tartják, sőt emelik is ezt a magas színvonalat, mert eddig mind a történet, mind a rajzok sikersen zsebretettek maguknak. Egyetlen negatívum, hogy valószínűleg még jó sokat kell várni a következőre. :(




Apocalypse: The Eyes of Doom (1991) 

Írta: Roberto Dal Pra'
Rajzolta: Juan Giménez

Dan Curry még 72-ben, Vietnámban olyan dolgot tapasztalt, amit a mai napig nem tudott megmagyarázni. Látta, ahogy egy vietkong fiú a pszichikai erejével két amerikai helikoptert is felrobbantott. Curry napjainkban egy lecsúszott, de sikeres író, aki misztikus témájú könyveket ír. Amikor a kínai negyedben két triád főnöknek is megmagyarázhatatlan módon csak úgy felrobbant a feje, a férfi saját nyomozásba kezd, hogy ötleteket gyűjtsön az új könyvéhez. Ekkor még nem is sejti, hogy az ügy hátterében az a bizonyos vietnámi fiú van, illetve az anyja, aki a saját céljaira használja ki a fiú képességeit.

Szintén egykori Heavy Metalos cucc, és sajnos ugyanaz a buktatója, mint a Garbagenek is volt. Az izgalmas vietnámi háborús felvezetés után, egy még izgalmasabb noiros beütésű, misztikus nyomozós horror sztorinak ígérkezett, de sajnos ezt az ígéretet már nem váltotta be, így végül ez is egy kiszámítható és összecsapott befejezést kapott. A sztori kicsit csapong, vagyis inkább egyenetlen ritmusú, a főszereplő írót nem igazán van időnk és lehetőségünk jobban megismerni, a sztoriban lukak, illetve egyszerű butaságok is akadnak (pl. hősünknek nem kell nyomoznia a titkos társaság után, mert hogy jön egy fickó és megmondja neki, hogy hol vannak, és ennyi), és azért némi tudományos-fantasztikus magyarázat sem ártott volna a végére. Kár érte, mert Giménez ismét zseniális munkát végzett. A pszichodelikus rémálmok és a gore nagyon hatásosan lettek ábrázolva, ahogy az egésznek a hangulata is abszolúte működik, de sajnos Dal Pra' középszerű sztorija végül nem igazán lett méltó az argentin mester munkáihoz. Ígéretes kezdésből elpuskázott lehetőség.




Piranese - The Prison Planet (2002)

Írta/Rajzolta: Milo Manara

A Piranese nevű börtönbolygón a rabok viszonylagos szabadságban élhetnek, leszámítva, hogy a nyakukban lévő szerkezetet bármikor felrobbanthatják, ha a rab renitenskedik. A bolygón két dolog tiltott: a fegyverek és a motorok, vagyis a gépek. Az újonnan érkezettek között van a kormány egyik titkosügynöke, aki azért jött, hogy az egykor a bolygón üzemelt autógyár után kutasson. Találkozik egy helyi lánnyal, aki nem visel robbanógallért a nyakán, mivel ő már oda született. És éppen ezért még a DNS-e is teljesen érintetlen (a jövőben az embereket genetikailag manipulálják), ezért aztán sokkal fontosabb a kormány számára, mint az autógyár. A titkosügynök magával viszi a lányt, de az átveszi az irányítást a hajó felett, és elindul felfedezni a szabadságot és a kinti világot.

A végére jöjjön egy Gimenez mentes olvasmány is. Milo Manara munkásságát eddig nem nagyon ismertem, de látva pár rajzot tőle, kapásból eldöntöttem, hogy nyitni fogok felé. Az erotika, sőt, pornográfia keverve a tudományos fantasztikummal az egyik legjobb dolog, ami csak történhet a képregényekkel, illetve velem, szóval jöhet a menet. A Piranese meglehetősen bizarr egy képregény, az már egyszer biztos. Nem ismerem Manara ihlető-forrásait, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ennek az írásakor valami drogot is nyomatott az öreg. Kifejezetten érdekes és izgalmas ez a szürreálba hajló, kicsit a 60-as/70-es évek európai sci-fijeire hajazó univerzum, és annak bizarr szereplői. Mint valami poszt-modern Star Wars, a Piranese meg annak a Tatooine bolygója. Maga a sztori is érdekes lehetne, ha nem váltana menet közben irányt, és utána sem csak úgy kontrollálatlanul össze-vissza csapongana, de végül is ez nem zavaró, mert egy idő után úgyis azon kaptam magam, hogy leginkább a látványt, meg azokat az őrült ötleteket élvezem, amikben Manara nem szenved hiányt. Van itt pikáns humor (a hülye amerikaiak itt is bénán cenzúráztak), egészen elképesztő földönkívüli-szex (amikor az egyik izé bedugta a micsodáját annak az akárminek a nemtudommilyébe), a seggükből dallamos füttyszót hallató sznob városiak, vagy éppen (nem prejoratív értelemben) f*sszopó óriás űrpók. Manara rajzai nagyon tetszetősek, már csak azért is, mert hát ugye gyönyörű és szexi nőket rajzol, ami feltétlenül a rajongójává tett, még ha ez a Piranese azért annyira nem is nyűgözött most le. Szívesen olvasnék tőle valami összeszedettebb, de hasonlóan őrült sci-fit vagy fantasyt, még több és még explicitebb erotikával. Rajta maradok.



Folyt. köv. valamikor.

2012. június 17., vasárnap

Villámkritika: The Darkest Hour (2011)

- A legsötétebb óra

R.: Chris Gorak

Néhány amerikai turista (akik mintha csak egy közepes amerikai sci-fiből léptek volna elő) Moszkvában reked, amikor a Földet éppen meginváziózzák az energikus ufók. A srácok úgy döntenek, hogy megpróbálnak túlélni.

Ha az ember olyan sok B-, C-, ZS-, F-, O-, S-filmet néz, mint mondjuk én, akkor óhatatlanul is lecsúszik az elvárási küszöbének szintje a bokájáig, és már sokkal kevesebbel is beéri, mint mondjuk a minden közepes, vagy annál csak alig jobb filmeken magát rendre felidegelő átlag filmbuznyák blogger, vagy a megjátszott cinikusságával az átlagból kitűnni akaró "hivatásos" kritikus, akit a lehúzott filmek alapján fizetnek. Talán ezért van az, hogy nekem bizony tetszett a Legsötétebb óra, annak ellenére is, hogy tökéletesen tisztában vagyok a hibáival. Egyszerű, naiv, butuska, néhol egyenesen bosszantó, a kliséket is szórja két marokkal, de a picsába is, de ha egyszer tök jól szórakoztam rajta! Mert hogy miért is utáltam volna? Egy jópofa, és valahol még eredeti ötletre épülő, pörgős akció-sci-fit kaptam, ami egy poszt-apokaliptikus Moszkvában játszódik, és vannak még benne elektromos élienek, macsó ruszki kommandósok, összeomló épületek, és persze tök jó hangulat is (aki nem látta meg benne a Stalkert, annak nincs keresnivalója ebben a szakmában), meg persze egy rakás hülyeség is. Na de ez mégis kit lepett meg? Ez egyrészt a műfaj velejárója, másrészt mi alapján várt valaki is többet egy UFO inváziós másfél órától, ami felett ráadásul ott lebegett Timur és csapata? Néhány nagyobb butaságot valóban megspórolhattak volna, de míg mások agya elraktározza az ilyesmit, az enyém automatikusan átugorja, ha azt érzékeli, hogy egyébként működik a szórakoztatás. Márpedig nekem a hibáival együtt is élvezetes, bár csak szigorúan alkalmi  kikapcsolódást nyújtott. Vagyis nálam itt most a pohár félig tele volt.