- Rendőrgyilkos
R.: Roberto Faenza
Egy rendőrruhás sorozatgyilkos egymás után végez a new yorki rendőrség kábszerosztályán dolgozó korrupt zsarukkal. A szintén az osztályon dolgozó Fred O'Connor (Harvey Keitel) és társa Bob is korruptak, és álcaként egy central parki hatalmas lakásban tengődnek titokban. Egy nap aztán becsenget egy fiatalember, azt állítva, hogy ő a rendőrgyilkos. Fred ugyan nem hisz neki, de félve a lebukástól bezárja a Leo Smith nevű fura idegent (John Lydon) a fürdőszobába, és rabként tartja fogva, miközben utánanéz a jövevény személyazonosságának. Amikor Bob felfedezi a foglyot, megfenyegeti Fredet, hogy engedje el a fiút, Fred azonban a dulakodásban véletlenül megöli társát, és hogy elsimítsa az ügyet, pont kapóra jön neki Leo. Leo viszont megszökik a rendőrgyilkos újabb áldozatának beállítani kívánt problémamegoldás közben, de nem sokára visszatér Fredhez, majd szép lassan átveszi az irányítást az egyre zavarodottabb Fred és persze az egész szituáció felett.
Több szempontból is igazi különlegesség ez film. Egy olasz pszicho-krimi, ami New Yorkban játszódik (a belsőket viszont a Cinecittàban vették fel), a zenéjét Morricone jegyzi, a főszerepben pedig Harvey Keitel mellett maga Johnny Rotten, az első számú punk ikon, a Sex Pistols egykori frontembere, akinek sajnálatos módon mindössze ennyi jutott csak a filmes karrierből. (A film alapja Hugh Fleetwood The Order of Death című regénye, az író egyébként a forgatókönyvön is dolgozott.) A film valahogy mégsem tudott igazán ismertté válni, még csak DVD kiadása sincs, és azóta már közkinccsé is vált. Ennek köszönhetően számtalan verzióban és még annál is több címen fut, mint például Corrupt, The Order Of Death, illetve Corrupt Lieutenant, ez utóbbit amiatt, mivel Keitel filmbéli karaktere lényegében a Mocskos Zsaru (Bad Lieutenant) előképe.
Sok helyen giallonak definiálják, de őszintén szólva, nem igazán tudom, hogy miért. Amennyire én ismerem a giallo műfajt, az alapján ez sehogy se passzol bele a mintába, bár lehet, hogy tévedek. (Akkor már inkább poliziesconak mondanám.) A Copkillert szerintem abszolút pszichodráma/krimiként lehetne a legjobban definiálni, ugyanis maga a gyilkosság(ok), illetve a rendőrgyilkos személye csak másodlagos benne, az igazi központi téma a két főszereplő, Fred, a piás, paranoid piszkos hekus, és a fura idegen (illetve eleinte Bob) nem éppen szokványos, olykor számunkra, nézőknek is zavarba ejtő viszonya. Ahhoz képest, hogy a film első felében Fred még állatként tartja a fürdőszobába zárva Leót, sőt, később még meg is akarja ölni, nem sokkal utána már mint bűntársak (sokszor úgy is tűnhet, mint szeretők, a filmben ugyanis többször is felsejlik halványan némi homo-erotikus szubtextus is) élnek együtt a hatalmas lakásban, végül pedig Leo teljesen az irányítása alá vonja az idegileg egyre labilisabb Fredet. Izgalmas és feszült "mind game" szemtanúi vagyunk, ami önmagában is érdekes alap, viszont a nagyon erős atmoszféra, és a remek színészi alakítások még jobban felemelik.
Az ilyen jellegű filmektől megszokottan nem éppen gyors tempójú, de ezt igazából észre sem vesszük, mert az egész filmen végigvonuló feszítő paranoid alaphangulat nem nagyon engedi el a figyelmünket. A Copkiller véleményem szerint egy méltánytalanul elfeledett film, és bár közel sem tökéletes, de az biztos, hogy egy elég különleges alkotás, amit érdemes a Mocskos Zsaru mellé bezsákolni, bár nekem az a film nem különösebben tetszett, szóval részemről inkább erre szavazok. Sokkal okosabb, komplexebb, és lebilincselőbb film. Punkoknak és a film különlegességek rajongóinak egyaránt ajánlott!







