A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2000AD. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2000AD. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 25., szerda

Nikolai Dante: The Romanov Dynasty

Írta: Robbie Morrison
Rajzolta: Simon Fraser

Hogy mi kell egy igazán jó, de főleg szórakoztató képregénysorozathoz? Hát először is leginkább egy karizmatikus főhős, akire fel lehet építeni az egész szériát. Aztán nem árt az izgalmas környezet és a sok bonyodalomra okot adó alaphelyzet, a változatos mellékszereplők garmadája, sok akció, legalább annyi humor, és az egyediség végett lehetőleg minél több őrült és szokatlan ötlet. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Nikolai Dante mindezt egytől-egyig tudja garantálni.

A 2000AD magazin egyik legnépszerűbb és egyik leghosszabb ideje futó sorozatának a végére a napokban tettek végleg pontot a sorozat kitalálói, Robbie Morrison író és Simon Fraser rajzoló. A 97-ben, a magazin #1035. progjában indult széria sikeres húzócímnek számított, mindegyik sztori Morrison tollából származott, és pár hetes szüneteket leszámítva lényegében folyamatosan futott a magazinban az elmúlt 15 év alatt. (A 2000AD más karaktereihez hasonlóan még pár regény is napvilágot látott a 2000-es évek közepén, bár ezeket már más írta.)


Bevallom, a sorozat az én figyelmemet vagy inkább érdeklődésemet ezidáig valahogy nem tudta felkelteni. Nincs rá különösebb magyarázatom, hogy miért nem, egyszerűen csak ránézésre nem sikerült szimpatizálnom ezzel a kosztümös űroperával, sem a névadó főszereplővel. Aztán a sorozat befejezésének hírére mégiscsak adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem! Ugyanis már régen szórakoztam ilyen jól képregényen. Az első kötetet együltömben olvastam el (amit ritkán szoktam 100 oldal feletti köteteknél), és így végül saját példámon tanultam meg, hogy milyen helytelen dolog is "könyvet borítójáról megítélni".

A jövőben járunk, egészen pontosan 2666-ban. Az utolsó nagy forradalom után a volt szovjet államok romjain nagy hatalmú, gazdag és befolyásos Mafiya (sic!) dinasztiák emelkedtek fel, és terjesztették ki hatalmukat, nem csak az egész Földre, de a Naprendszerre is. A központi hatalom a legnagyobb klán, a Makarov dinasztia kezébe került, és Vlad, a Hódító kinevezte magát Minden Oroszok Cárjának. A Makarovok legnagyobb riválisa az ugyancsak jelentős hatalommal bíró Romanov dinasztia, akik viszont olyan különleges technológiával rendelkeznek, amiktől még a cár is tart, így a két dinasztia között egyfajta hidegháborús status quo áll fent.


Nikolai Dante, a kalandor, az értéktárgyak és a női szívek elrablója egy szerelmi légyottot követően bilincsben kerül a Cár elé, aki látva a férfi agilitását, felajánlja neki, hogy legyen a testőrsége, vagyis a Raven Corps tagja, amibe Dante más választása nem lévén, belemegy. Az első bevetés során (amin a cár lányával, későbbi állandó viharos kapcsolatának tárgyával, Jenával vesz részt) egy lezuhant űrhajó roncsában furcsa dolog történik vele. A hajót védelmező "Romanov Ragadozómadár" robot ahelyett, hogy végezne Dantéval, egy címert applikál a férfi vállára, ami utána aztán mint valamiféle tetoválás éktelenkedik ott. Ekkor Jena elárulja neki a titkot: Dantében is Romanov vér folyik, és a címer, amit kapott, a Romanovok titkos fegyvere, amivel csak a dinasztia elit tagjai rendelkeznek. Ez a címer egyfajta nanotechnológián alapuló földönkívüli szimbióta komputer, ami különleges harci tulajdonságokkal vértezi fel viselőjét. Például általa Dante képes ún. bio-pengét képezni a kezéből, de harci és atletikus képességei is fejlődnek, gyorsabban regenerálódik, illetve rendelkezik egy csak a Dante által hallható intelligens számítógéppel is, amely hasznos utasításokkal látja el tulajdonosát, és persze általa képes más számítógépeket is feltörni. Dante hamar ki is próbálhatja az újdonsült fegyverét és harci tudását, méghozzá a helyszínre érkező saját barátságtalan rokonain. Így aztán miután kiderült, hogy ő maga is Romanov, Dante abban a reményben, hogy ez már önmagában is jóléttel és persze féktelen szórakozási lehetőséggel jár, ott hagyja a Cár testőrségét, és a Romanovok szolgálatába áll. Ott viszont hamar kiderül, hogy a Romanovoknál sem jár alanyi jogon a jólét, azért mindenkinek magának kell megdolgoznia, ráadásul mivel Dante törvénytelen gyerek, a féltestvérei nem is fogadják éppen kitörő lelkesedéssel.


A rövidebb-hosszabb történetekből, és egy-egy részes, térdcsapkodósan humoros filler epizódokból álló első kötet természetesen főleg a karakter(ek) bevezetésére szolgál. Megismerjük Dante féltestvéreit is, akik a Címereik jóvoltából mind egyedi harci tulajdonságokkal bírnak (olyanok, mint valami sznob szuperhőscsapat), láthatjuk, hogyan lesz Dantéből a Rudinshtein hűbérbirtok hőse és egyben ura (a Romanovok az uradalmaik után részesednek, Danténak pont a legszegényebb jut), látjuk szakállas nővel csókolózni (egy hedonista Raszputyin-hívő szekta orgiáján) és párbajozni (pl. egy gorillával meg egy rakás törpe kínaival), a The Gulag Apocalyptic című akció dús zárósztoriban pedig nem csak egy interdimenzionális lénnyel vív meg, de ekkor kapja meg legendás fegyverét, a Huntsman 5000-ret, ami egy a genetikai kód alapján személyre szabott speciális fegyver, és amiben a lőszer magától pótlódik, ráadásul mindig automatikusan olyan, ami az adott szituációban a leghatékonyabb pusztítást tudja végezni. 


Morrison és Fraser igazán érdekes és a szó minden értelmében színes, nem teljesen szokványos cyberpunk világot teremtett, ami nagy részben a sorozat sikerének egyik kovácsa is. Ebben a jövőbeli orosz világbirodalomban a földönkívüli lények, a fejlett technológia találkozik az anakronisztikus futurizmussal, ahol a földi-, légi- és űrjárművek, az épületek, a fegyverek és egyenruhák mind magukon hordozzák a 18-19. századi Orosz Birodalom és a Viktoriánus korszak jellemző külsőségeit, de természetesen más téren is visszaköszön a múlt, elég ugye csak a neveket megnézni. Eleinte féltem is, hogy alaposabb történelmi ismeretek nélkül a fennálló viszonyokat és utalásokat nehezen tudom majd értelmezni, de hamar kiderült, hogy minimális párhuzam van csak a valós történelmi tényekkel, ahogy a főszereplőnek sincs igazi történelmi alapja, de irodalmi és pop-kulturális előképe annál inkább. 


Nikolai Dante ugyanis egy klasszikus karakter, illetve pont, hogy több klasszikus karakter hibridje. Nagyszájú, hencegő kalandor, hivatásos tolvaj és csábító, aki a nők ágyából rendszerint az ablakon keresztül távozik, leginkább sietve. Zorro, Casanova, Tulipános Fanfan, Arsene és még inkább a III. Lupin távoli leszármazottja, aki amikor csak lehet, bajba sodorja saját magát, de a szerencséje és éles esze természetesen rendre kihúzza belőle. Kedvelt szavajárása a Bozsemoj, a Diavolo, illetve a Fuoco, amiket többnyire a szorult helyzetek során hajtogat, így aztán elég gyakran. Emblematikus személyes mottója azonban az "I'am too cool to kill", ami bár Dante beképzeltségének állandó bizonyítéka, de a történetek során mégis rendszerint igazolódni látszik. Kolja a legszorultabb szituációkban sem ijed meg, annál inkább szájhősködik, és az ellenkező nem láttán szinte képtelen egy fejjel, a felsővel gondolkodni. Mindenképpen említésre méltó a Jenával való nem hétköznapi kapcsolata, hiszen lépten-nyomon összefut a cár lányával, aki Dantét többnyire puskavégen szeretné látni, Dante Jenát pedig ugye valami egészen másnak a végén, de a bajból legtöbbször mégis csak közösen kénytelenek kimászni. Kettejük viszonya a Leia hercegnő és Han Solo, illetve Indiana Jones és bármely női partnere közti, cikázó villámokkal kísért viharos kapcsolatokat idézi. De a Dante hangos lelkiismereteként működő, kissé cinikus Címer megjegyzései is roppant szórakoztatóak, őt talán Kitthez tudnám hasonlítani, csak sokkal több cinizmussal


Simon Fraser rajzai energikusak, látványosak, de lazák, és kiválóan alkalmasak a humor közvetítésére, ami ez esetben rendkívül fontos fegyvertény. Az első kötetben Fraser mellett találkozhatunk még olyan alkalmi ceruzaforgatókkal is, mint az aprólékosabban kidolgozott stílust képviselő Chris Weston (itt Spaceboy néven), Charlie Adlard, vagy a kicsit őrültebb stílusban nyomuló 2000AD veterán, Henry Flint. A Nikolai Dante egyébként annyira sodró lendületű egy olvasmány, hogy bevallom, alig tűntek fel a rajzolóváltások, bár túl jelentős látvány és hangulatbéli különbségek egyébként sincsenek.

A képregénysorozat fő vonzereje elsősorban Dante karaktere, a humor, illetve a már említett anakronisztikus cyberpunk jövőkép, és Morrison pedig ügyesen használja fel ezeket a történetek során. A Nikolai Dante során egyszerre olvasunk történelmi kalandot, szórakoztató ponyvát és izgalmas science-fictiont, és pontosan ezen sokféleség, és ennek eltalált egészséges egyensúlya miatt is válik "letehetetlenné" a kötet.


Számomra rendkívül kellemes meglepetés eddig a Nikolai Dante, és mivel elejétől a végéig Morrison írta, így nincs okom kételkedni a folytatások minőségében. Az mondjuk már az én pechem, hogy a sorozatnak be kellett fejeződnie ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni. De most már én is mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy próbálkozzon vele, mert könnyen szerelem lehet a vége.



2012. július 6., péntek

Kingdom: Call Of The Wild

Írta: Dan Abnett
Rajz: Richard Elson

Bár a Call Of The Wild gyűjteményes kötet csak nem rég jelent meg Britanniában, a benne foglaltatott két történet azonban már természetesen lefutott a magazinban, 2009-ben, illetve 2011 elején. A Kingdom első kötete nagyon meggyőző olvasmány volt, és ha arra azt mondtam, hogy megfogott, akkor a harmadik és negyedik sztori már egyenesen szögbelövő puskával rögzített oda magához. 

Ebünk, Gene immáron Leezeevel, a Promise Landben megmentett kislánnyal együtt vándorol a sivár Földön, majd eljutnak a néhai Sydneybe (Auxtráliába, ahogy a képregényben hívják), ahol összefutnak a "Vad" nevű, a Genehez hasonló humanoid kutyákból álló csapattal, bár ők Genennel szemben nem laboratóriumban születtek, hanem vadon tenyésztek ki maguktól. Gene csatlakozik hozzájuk, de az öntörvényű falka királya, Rex (aki egy csivava!) azt gyanítja, hogy Leezee vonzza oda a rovarokat, ezért úgy gondolja, a legjobb lesz, ha titokban odaadja a kislányt nekik, hátha akkor leszállnak róluk. Amikor Gene észreveszi, hogy Leezee eltűnt, nagyon pipa lesz.


A His Masters Voice című folytatásban Gene már biztonságban tudva Leezeet, ismét egyedül vándorol, de nem sokáig. Clara Bow, a Vad egyik szukája, aki már korábban is kiszemelte magának a harcias ebet, csatlakozik hozzá, Gene pedig azt ígéri, hogy elviszi őt a Gazdákhoz, mert hogy újra elkezdte hallani őket a fejében. El is jutnak egy jól őrzött bázishoz, ahol azonban nem egészen az várja őket, amire számítottak, hanem kutyák ketrecben, és egy robot testébe zárt őrült ezredes, aki újra szeretné építeni a genetikailag módosított kutyasereget, és ehhez Gene a lehető legjobb kísérleti alany.


Talán mondanom sem kell, de a folytatások jócskán felülmúlták az egyébként is remek első két sztorit. Míg ott értelemszerűen idő kellett a karakter meg a környezet megszokásához, addig itt már egyből a mélyvízben lehetett kezdeni. Eredetiségből, ötletekből és jó karakterekből ezúttal sincs hiány, különösen az első történeteben szereplő "Vad" banda (szintén szellemes nevekkel ellátott) antropomorf karakterei nyerték el a szimpátiámat, akik mintha csak egy vasárnapi rajzfilmből léptek volna elő, még a kinézetük is próbált alkalmazkodni a jellemükhöz. Van itt pilóta szemüveges tapasztalt vezető (Will Feral), aki leginkább egy masszív házőrző kutyára szőröz, a hatalmát féltő rosszindulatú és álnok béta hímet egy csúnya ausztrál vadkutya (Dingo Starr) személyesíti meg, az amazon kutyalányok természetesen szexisebb, nőiesebb vonásokat kaptak, nem is beszélve a számító kis Rexről, aki apró termetű zsebkutya létére lett a kutyák királya (és mellesleg háziembert tart, legalábbis így hívja a ketrecben tartott tudóst).


Külön értékelem a finom angolszász nyelvi poénokat is, amik egyébként az egész szériára jellemzőek. Ilyenek a mókás kutyanevek, vagy pl. a Jack London mű címére utaló a "Vad(on) hívása", amit a magyarban többnyire a Vadon szavának fordítunk, de a képregényben pl. konkrét jelenet is van, amikor egy megcsörrenő telefon végén a Vad, vagyis a vadkutyák csapata jelentkezik. De vicces utalás a Gene által gyakran emlegetett és vágyott békés hely, a farm, ahova az öreg kutyákat küldeni szokták, illetve emlékezetesek az egyszerű szókinccsel megvert Gene aranyköpései is, mint például a "Your mouth full of strange." vagy a "You have muscles in your head."


A második történet már kicsit összetettebb, mert amellett, hogy ismét egy akcióra épülő sztorit kapunk, néhány dolgot feltár a múltból is, egészen pontosan a kutya-katona projekt kezdeteit ismerhetjük meg a sztori főgenyójának, Herlocker ezredesnek a múltján keresztül. Persze még így is sok minden vár magyarázatra, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy Abnett hosszabb távra tervezett a sorozattal.Szerencsére tovább gyönyörködhetünk Elson minőségi rajzaiban is, aki szerintem most még jobban kitett magáért, több a részlet, dinamikusabbak lettek a harcok. Hihetetlen, hogy ez az ember főleg Sonic the Hedgehog képregényeket csinált eddig.



A Kingdom vonzereje az egyszerűségében és a dinamikájában rejlik. Nem egy mély és komplex sci-fi, sokkal inkább olyan, mintha a Majmok bolygója és az 50-es évek óriás szörnyes filmjei keverednének egy kis szuperhős akcióval egy klasszikus poszt-apokaliptikus sci-fi környezetben, és ehhez jönnek még hozzá a látványos akció jelenetek, vékony humor, kis romantika, és ha figyelünk, akkor még némi társadalomkritikát is észrevehetünk benne. Nagy királyság a Kingdom, és nagyon bízom benne, hogy mielőbb folytatódik, mert rengeteg van még ebben a szériában és a karakterekben.


2012. június 21., csütörtök

DREDD Trailer

Íme:



Na, akkor néhány gondolat az előzetesről by me:


Az utóbbi hetekben már egyre több infó kezdett szivárogni a nálunk októberben debütáló filmről, amik többsége (számomra legalábbis) egyre inkább megnyugtató volt, de ugye amíg nincs trailer vagy valami mozgókép, addig még van ok az aggodalomra. Most már részemről nincs miért aggódni, meg lettem győzve teljesen. Persze ettől még fennáll a csúnyán elhasalás lehetősége is, de a látottak alapján azért nehezen tudnám elképzelni, hogy itt valami nagy melléfogásról legyen szó. Az egész nagyon bejön, a hangulat, a látvány (és már korábban a sztori is megnyert magának), vagyis az egész sokkal jobb, mint amiről álmodni mertem.

Akkor tételesen az észrevételeim.

- A trailer még inkább igazolni látszik az előzetes ígéreteket, miszerint ezúttal egy sötétebb, durvább, a képregényhez részben hűebb, ugyanakkor mégis realistább, földhözragadtabb filmet készítenek belőle. Ez szerintem a lehető legideálisabb egyveleg, mert nem biztos, hogy a képregény eredeti látványvilága és cinizmusa jól működött volna a vásznon, bár az előzetesből kicsit hiányolom a morbid humort, de attól a filmben még lehet. Macsósággal telített, erősen akció orintált filmnek ígérkezik, ahol a sci-fi jelleg inkább csak a környezetre koncentrálódik. A jelmezek, az épületek, a járművek, a karakterek alapján is úgy tűnik, hogy arra törekedtek, hogy a nem képregényhívők is könnyen befogadhassák, miközben a rajongók is megkapják a jóvátételt. Remélem, hogy a végleges filmben azért valamivel több elem lesz a képregényből átemelve.

- Az eddigi kommentárok alapján főleg a The Raid-el való párhuzamot mantrázzák sokan a véleményezők. Mivel egyik filmet sem láttam, így ezt annyira nem tudom megerősíteni, sem cáfolni, de az biztos, hogy másolásról szó sincs, a Dredd forgatókönyve már évekkel korábban megszületett, ahogy a sztorit is már régóta lehetett ismerni. A film forgatása is már több mint egy éve végetért.

- Amit már az első képek óta is sokan nehezményeztek, hogy mit keresnek a mi korunkra jellemző gépjárművek a filmben, miközben a képregény ugye a jövőben játszódik, valamivel több, mint 100 évvel ezután? Több magyarázat is van, amik ráadásul össze is csengenek egymással. Tudni kell, hogy a Dredd nem rendelkezik éppen gigaköltségvetéssel, sőt. A 45 millió dollár igencsak szűkös büdzsének számít, az átlag képregényfilmekhez képest meg pláne. (Csak összehasonlításként: az Avengers 220 millából készült.) Ezért aztán kompromisszumokat kellett kötni, és így inkább a parasztvakító látványon spóroltak a készítők. Ha a film jól szerepel, akkor a folytatást már úgyis nagyobb pénzből készíthetik el, és akkor jöhet a komolyabb látvány, több helyszín, repkedő autók, talán még a Sötét Bírák is. A robbanómotoros járművekre magyarázat lehet még a már említett realistább megközelítés is, illetve az is, hogy a trailer és a képek alapján Megacity One itt még mintha csak épülgetne, vagyis időben kicsit közelebb hozták a sztorit a mi valós időnkhöz.

- A trailer és majd a film stílusosságát hivatottak garantálni a lassítások, amik itt most többek egyszerű látványeffektnél, a sztoriban fontos szerepet játszó Slo-Mo nevű lassító drog hatását próbálták így szemléltetni. Nem utolsó szempont az sem, hogy 3D-ben igencsak durván néz majd ki a levegőben lassan uszó repesz, vércsepp, leszakadt testész. Szerintem nagyon menő, és kicsit képregényes hatású is. A zene a női énekhangot leszámítva szintén nagyon hangulatos, jól passzol a lassításokhoz.

- És egy kis érdekesség: Az előzetes elején látható épületen olvasható Sternhammer név a 2000AD képregénymagazin másik húzócímének számító Strontium Dog széria egyik karakterének neve. Valószínűleg lesz még pár hasonló Easter Egg a filmben.

Egyelőre ennyi. Hagyni kell valamit a filmkritikába is. 

2012. június 8., péntek

Dredd poszter + kép

Még mindig nem a trailer, de már ez is valami. A hivatalos poszter és egy kép, amin végre látszik valami MC-1-ból is. Előbbi lenyűgöző, utóbbi meggyőző.


2012. június 6., szerda

2012. április 19., csütörtök

Judge Dredd - Tour Of Duty (2009-2010)

Évekkel ezelőtt indított szuperprojektem ezennel ha ideiglenesen is, de a végéhez ért, vagyis a legjelentősebb Judge Dredd történetek abszolválásában végre sikerült utolérnem a jelenkort, és letudni az utolsó nagy eposzt (leszámítva persze a még jelenleg is futó Day Of Chaost), ami egyben a leghosszabb is volt mind közül. A Tour Of Duty egy egész éven (konkrétan 46 részen és 285 oldalon) át futott, de ha ehhez hozzáadom még a sztori megértéséhez nélkülözhetetlen előzményt, a szintén eposzi méretű (kb. 250 oldal) Mutants In MegaCity-One sztorivonalat, plusz a kiindulópontot jelentő Origins (2006-2007) című előzmény-eposz záró epizódjait is, akkor elmondhatom, hogy igazán embert próbáló olvasmányon vagyok túl, ami viszont az utolsó oldalig megérte, mert hogy az egyik legjobb Dredd eposzon vagyok túl.  


A Tour Of Duty lényegében már egy következmény. Az Origins során ugyanis kiderült, hogy Dreddnek bizony mutáns rokonai is vannak (Fargo klán), akik az Átkozott Földön (Cursed Earth) élnek, és emiatt az öreg Joe Dredd arra kényszerült, hogy jelentősen újraértékelje a mutánsokhoz fűződő eddigi viszonyát, és a mutáns törvényekkel kapcsolatos szemléletét. Korábban MegaCityből ki voltak tiltva a mutánsok, és Dredd egyike volt azoknak, akik ezt a törvényt szigorúan be is tartatták. Most azonban, hogy személyesen is érintett lett a dologban, úgy gondolta, hogy ideje lenne felülvizsgálni ezeket a keményvonalas törvényeket és jelentősen lazítani a szabályokon, ezt aztán sikeresen ki is lobbizta a bírói tanácsnál. De ez a liberalizáció és a következményeként a nyakukba szakadt mutánsok természetesen nem nyerték el a városlakók többségének tetszését, de még a bírói testületben sem talált jelentős támogatásra, így a reform gyorsan és csúfosan elbukott, ez pedig végül Hershey főbíró és persze az ötletgazda Dredd karrierjébe került.  


Új főbírót választottak, a korábbi reality tv-sztárt, Dan Francisco-t, aki ellen nem sokkal később merényletet követnek el (mutánsok). Túléli ugyan, de a lábadozás ideje alatt kénytelen az irányítást átadni a helyettesének, Sinfieldnek, aki ezzel visszaélve, azonnal politikai leszámolásba kezd, áthelyezi Hersheyt egy másik bolygóra, Dredd bírót pedig az Átkozott Földre, hogy néhány elfuserált bíróval együtt felügyelje a városból kipaterolt mutánsoknak szánt lakóövezetek építését, amit még a lelkiismeretes Francisco rendelt el. Sinfield azonban feleslegesnek és költségesnek tartja az építkezést, ezért ahol csak tudja, igyekszik azt megcsáklyázni, ezzel magára haragítva Dreddet.


A több kisebb-nagyobb epizódból felépülő Tour Of Duty eposz részben Dredd száműzetéséről szól, részben pedig a városban zajló piszkos politikai játszmákról. Bár a háttérben folyamatosan zajlanak az intrikák, a sztorik többsége a hagyományos szórakoztató kaland/akciótörténet, amik ugyan kapcsolódnak egymáshoz és a fő szálhoz, de valamennyire mégis önálló kis fejezetek, így némileg megkönnyítik az olvasást. Ezekben Dredd és emberei hol óriás pókokkal harcolnak, hol felszabadítanak egy börtönt, miután kiderül, hogy azt valójában a rabok tartják kézben (Tour Of Duty), máskor egy csapat mutáns banditát vadásznak le, akik a telepek lakóit zargatják (Snake, Pink Eyes, Gore City), vagy éppen az öreg kőarcú felcsap alkalmi sárkányölőnek (Dragon's Den), de egy férfiakat elcsábító női mutáns kiiktatására is jut még ideje (Lust In The Dust). (Az Al Ewing által írt egy részes kis karácsonyi szösszenet, az O Little Town of Bethlehem az egyetlen, ami tulajdonképpen nem kapcsolódik az egész történetfolyamhoz, cserébe viszont zseniálisan vicces a maga 15 oldalával, és a régimódi humoros Dredd sztorik kellemes emlékét idézi.) 


Az egész eposz magvát képező politikai töltetű fő történetszál az utolsó két sztoriban (The Talented Mayor Ambrose, Mega-City Justice) teljesedik ki, méghozzá egy rendkívül izgalmas fináléban. Ebben a polgármester (aki valójában a számos korábbi sztoriból ismert PJ Maybe sorozatgyilkos, akit egyébként mindenki halottnak hisz) úgy dönt, hogy elteszi láb alól az eddigi kényelmes életvitelét veszélyeztető szigorú új főbírót, Sinfieldet (persze a gyilkolás kedvéért is), de az kétszer is túléli a merényleteket. Az áldozat ekkor gyanút fog, hogy esetleg meg akarják ölni, végül a legjobb bírót, vagyis magát Dreddet kéri meg az ügy felderítésére, aki hát az előzményeket nézve ugye egy cseppet sem rajong az új főbíróért, de a feladat, az feladat, és legalább addig is szeretett városában van. PJ végül lebukik, és a sors úgy hozza, hogy Dredd pont az ő segítségével tudja posztjáról elmozdítani Sinfieldet, ezzel rendezve valamelyest ezt a kellemetlen politikai status quot. Fordulatos, elégedettségre okot adó, jól felépített befejezést kapunk.


Néhány alkalmi író mellett a történetek oroszlánrészéért természetesen most is John Wagner a felelős, aki művéből szokásához híven ezúttal sem nélkülözi a "szociális kommentárt", a valósággal erősen áthallásos, egyértelmű társadalmi és politikai kritikákat. Nem nehéz belelátni, hogy a mutánsprobléma lényegében a bevándorlókérdés tükre, ami ugye Britanniában és egész Nyugat-Európában egyre érzékenyebb kérdéssé vált az utóbbi időkben. Dredd személyisége a kor előrehaladtával folyamatosan mélyül és válik összetettebbé, Wagner pedig most is sikeresen faragta még egy kicsit emberibbé a régóta nevelgetett karakterét. Dredd belső vívódásai, keserűsége, és persze az egykori önmagával, illetve az általa képviselt rendszerrel való meghasonulása végig kísérik ezt a nagyívű történetet, amiből ugyancsak kiderül, hogy a kék sztreccs egyenruha mögött egyre inkább ott van a gyarló ember is.


Rajzolóból jutott bőven a Tour Of Dutyba, szám szerint 8 különböző alkotó dolgozott rajta, amitől csak még színesebb és változatosabb lett az egész. Legjobban John Higgins dolgai nyerték el a tetszésemet (anno ő színezte a Watchment), legkevésbé pedig Jan Hawart karikatúraszerű stílusa nyert meg magának, de jó volt újra látni az éppen a betegségéből épülgető Carlos Ezquerrát is a záróepizódban, akinek a színezést fia, Hector intézi egy ideje. (Érdekesség: Ezquerrának ezidőtájt a rák miatt a fél tüdejét el kellett távolítani, a képregényben Francisco főbírónak szintén a tüdejét vitte el a merénylet. Talán nem véletlen az egybeesés.)


A Tour Of Duty jó arányérzékkel keveri a látványos akciókat az izgalmas és szövevényes politikai krimivel, miközben még magvasabb mondanivalót is közvetít, egy kicsit sem szájbarágósan. A Dredd-verzum egy jelentős fejezetét sikerült most lezárni, bár a mutáns téma ezentúl is kiemelt helyen fog szerepelni a képregényekben. Sajnos bármennyire is remek olvasmány ez az utolsó nagy eposz, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani a laikusoknak, hogy bátran ugorjanak bele, és nem csak a hossza miatt, hanem mert a megértéséhez már tényleg nélkülözhetetlen a Dredd világában és főleg a képregényeiben szerzett jártasság. Gondolom most ezrek csapták földhöz a monitort bánatukban. 

(A tavaly nyár óta futó Day Of Chaos eposzról kifejezetten pozitív véleményeket olvasok, szóval nagy reményekkel készülök belevágni abba is hamarost.)

2012. március 19., hétfő

Kingdom - The Promised Land

Írta: Dan Abnett
Rajz: Richard Elson

Dan Abnett, korunk egyik legtermékenyebb és legtehetségesebb képregényírója 2006-ban indította el a 2000AD magazinban Kingdom című sorozatát, ami az utóbbi évek egyik legnépszerűbb 2000AD-s címe lett, pedig ezidáig mindössze csak négy sztori jelent meg belőle. A 2000AD-ben többek között azt szeretem, hogy szokatlan, rendhagyó, urambocsá őrült ötletekért sosem kellett a szomszédba csámborogniuk, és hasonlóképpen van ez a Kingdomnál is, aminek főhőse egy genetikailag módosított kutya, aki a poszt-apokaliptikus jövőben az emberek utasításait követve harcol a rovarszerű szörnyek ellen, és mellesleg úgy hívják, hogy Gene The Hackman.

Hősünk, Gene persze nem holmi szteroidos pitbull, hanem egy humanoid alkatú, két lábon járó, beszélni is képes, hatalmas pengékkel felfegyverzett tökéletes katona, aki eredetileg egy falka alfa hímje. Ezek a falkák a lepusztult Földön járőröznek, és feladatuk, hogy a Gazdák parancsára távol tartsák a "gyepről" az illetékteleneket, jelesül a szimplán csak "Azoknak" hívott lényeket. Abnett valószínűleg a "dog-soldiers" kifejezést értelmezte szó szerint, és párosította azzal a ténnyel, hogy a kutya jól idomítható és nem mellesleg az ember leghűségesebb barátja, aki normális esetben egy életen át szolgálja és védi a gazdit.


A The Promise Land kötet az első két etapot tartalmazza, a bevezetőként szolgáló 9 részes, és a névadó 11 epizódos folytatást. (Aki nem tudná: a 2000AD hetilap, így ezesetben egyetlen rész mindössze 6-8 oldalt jelent.) 
A bevezető sztoriban Gene a falkájával (amiben egyéb mókás nevekkel is találkozhatunk, pl. Run Run Shaw, Oldman Gary, Maryan Faithful) talál egy fura képződményt, egy föld-hidat, amit Azok építettek, valószínűleg abból a célból, hogy azon keresztül jussnak el a többi szárazföldre. Ezt természetesen jelenteni kell a gazdáknak, de a falkavezéri posztért folyó harcok miatt két részre szakad a csapat, majd Gene végül teljesen magára marad, ráadásul súlyosan megsérül. Egy laboratóriumban tér magához, ahol életében először szemtől-szemben találja magát egy Gazdával (= természetesen egy ember), aki amúgy 1800 éves.


Az első történet valóban csak egy felütés, önmagában nem is igazán áll meg, és inkább csak megágyaz a folytatásnak, de ahhoz már önmagában is elég izgalmas és érdekes, hogy megkedveljük a fura főszereplőt, és hogy felkeltse az érdeklődésünket ez a kicsit szokatlan disztópikus világkép.

A The Promise Land sztori már egy egységesebb, feszesebb történet, szépen fejlődő karakterrel, és nem várt csavarokkal. Ebben Gene már magányos kóbor kutyaként járja a kihalt világot, míg el nem jut egy jól védett farmra, ahol a helyiek először megijednek tőle, majd miután látják, hogy az ijesztő külsejű óriás blöki értelmes, befogadják és persze erejét és harcos képességeit a saját hasznukra is fordítják a farmon és az egyre gyakoribb és erősebb rovartámadások visszaverésére. Egy idő után Gene számára nem csak a szaporodó támadások lesznek furcsák, de gyanús lesz neki az is, hogy honnan is származik a sok hús, amit a helyiek rendszeresen esznek, miközben állatok nincsenek is a farmon. Utánajár a dolognak, és megdöbbentő felfedezést tesz. Hogy mit, azt nem lövöm le, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem az, amire gondol.


A bevezető történet első fele még főleg harcokból és az alfa- illetve béta hím közötti kakaskodásból áll, de a vége felé már több infóhoz jutunk, és ekkor sokkal izgalmasabbá válik az egész, nem is beszélve a folytatásról, ahol ugyan már néhány klisé is felbukkan, de az élményen ezek cseppet sem rontanak. Mindkét sztori olvasatja magát, de eleinte azért nem is olyan könnyen. A kutyák ugyanis fura minimalista nyelven, leginkább tőmondatokban kommunikálnak, és ezt olvasni elég fárasztó, de egy idő után meg lehet szokni, a folytatásban meg már csak Gene beszél így, ráadásul a szókincse is fejlődik.

Richard Elson rajzaira képtelenség bármi rosszat is mondani. Részletesen és dinamikusan rajzol, Steve Roberts gyönyörű színezése pedig csak fokozza a látványt. Lényegében bármelyik kedvenc (nem csak 2000AD-s) sorozatomat rá(juk)bíznám, aligha okozna csalódást.


A Kingdom egy nem tökéletes, de mindenképpen nagyon ígéretes sci-fi széria horror és némi szuperhős beütéssel, ami engem sikeresen megfogott magának. Kár, hogy már most túl vagyok az eddig megjelentek felén. De hogy a folytatások is tartják-e a színvonalat, neadjisten emelnek is rajta, azt majd megírom hamarosan.


Még egy kis hangulatos (és epilepsziát kiváltani képes) előzetes is van hozzá: