2012. április 28., szombat

Final Chapter: Walking Tall (1977)

R.: Lou Antonio

Már egy év eltelt azóta, hogy Buford feleségét megölték, őt pedig megsebesítették a támadók, de még mindig nem sikerült rács mögé juttatni a merényletet megrendelő Wittert, amiért a seriff dühöng, mert úgy érzi a törvény a bűnösöket védi. De dühöng Witter is, mivel Buford és az emberei közben lenullázták McNairy megyében az illegális szerencsejáték bizniszt és a prostitúciót, ráadásul főnökei meghagyják neki, hogy nyugodjon bele a vereségbe, és vonuljon vissza, de ő erre nem hajlandó, egyszer és mindenkorra le akar számolni Pusserral. Buford közben keményen tartja a rendet a megyében, és pont ezt használják fel ellene a következő választáson, amit el is veszít. A civil életbe azonban nehezen tud visszailleszkedni, pláne, hogy most ki van szolgáltatva az egykor általa elkapott piti bűnözőknek is. Végül Pusser újra a reflektorfénybe kerül, mikor is megkeresi egy hollywoodi producer azzal, hogy szeretnének egy filmet forgatni róla. A film elkészül, Buford Pusser nevét pedig megismeri a világ, de az élete ettől még ugyanúgy veszélyben van.



Pusser továbbra is bátran és elszántan harcol a bűn ellen, ami olyan mint a gaz, ha kitépik, újra nő, de persze a helyzet már közel sem olyan rossz, mint korábban. Minden amellett szól, hogy újraválasszák, ám úgy tűnik, az emberek gyorsan felejtenek. Pusser így aztán akcióhősből visszaváltozott civil emberré, és bár több időt tölthet a családjával, nem igazán találja a helyét. Kissé megtört a méltánytalan bánásmód miatt, ráadásul anyagi nehézségekkel és a felesége meggyilkolásának emlékével, illetve a tudattal, hogy a bűnösök még szabadlábon vannak, ugyancsak meg kell küzdenie. Végül a filmforgatás híre hozza vissza az életkedvét, ami anyagilag is helyrebillenti, ráadásul visszaigazolást is ad neki, hogy mégiscsak elismerik a tetteit. Az elkészült film persze sebeket is feltép (hatásos a jelenet, amikor a moziban kénytelen újra átélni felesége halálát), de amikor lehetőséget kap, hogy a folytatásban magát játssza, még optimistábban tekint a jövőbe, és már azt is bejelenti, hogy két év múlva újra jelölteti magát. A sors csúnya fintora, hogy sem ez, sem a filmszerep nem történhetett meg, és hogy pont a filmért kapott pénzből vett drága Corvettel szenvedett végül halálos balesetet. Bár nyomozás nem indult, sokan (köztük Pusser lánya), a mai napig állítják, hogy szabotázs történt. Érdekes módon a film is állást foglal az ügyben, bár csak indirekt módon, de eléggé egyértelműen.



A filmben Pusser amiatt vesztett, hogy ellenfelei az embereket meggyőzték, miszerint a mór megtette a kötelességét, de már nincs szükség ilyen drasztikus eszközökre a rendfenntartáshoz. A valóságban azonban az történt, hogy a törvények értelmében a három egymást követő ciklus után már nem tölthette be újra a posztot, így 70-ben vissza kellett lépnie, bár továbbra is rendőrként dolgozott. 1972-ben újraindult, akkor kevéssel ugyan, de alulmaradt a szavazáson. Pusser szerint azért pártoltak el tőle az emberek, mert az életéről szóló filmet nem McNairy megyében, hanem a szomszédos körzetekben forgatták, így a város jelentős pénzektől esett el. Pusser ezért a helyi tisztviselőket okolta, akik szerint a forgatás rossz színben tüntette volna fel a várost és a megyét, ezért nem adtak rá engedélyt. Ők persze ezt később tagadták. Ez is jól mutatja, hogy mennyire nem volt egyszerű dolga Pussernek ebben a nem túl jellemerős környezetben érvényesíteni a törvényt.



Míg az első film remekül elegyítette a súlyos drámát a durva akcióval, a második pedig (a sztorin spórolva) kifejezetten az akciókra gyúrt rá, addig a harmadiknak már a dráma az erőssége, így aztán a trilógia záró darabja már leginkább egy életrajzi filmre hasonlít, ami kimondottan Pusserra koncentrál, úgy, hogy most előtérbe került a vívódó ember, a bűnüldöző "vasprefektussal" szemben. A kipróbált exploitation direktor Jack Starrett (Cleopatra Jones, Race with the Devil, Losers) ennek ellenére nem nélkülözi filmjéből a dögös akciójeleneteket, verekedéseket, látványos autós üldözéseket sem, a film ezúttal is mozgalmas és izgalmas, de közben talán még az első résznél is komolyabb karaktertanulmányt végez a hírhedt seriff karrierjének és sajnos életének alkonyának bemutatásán keresztül.



Bár Baker erőteljesebb alakítást nyújtott, ezúttal Bo Svensont is megilleti minden dicséret. A drámaibb hangvétel miatt sokkal jobban ki tudott bontakozni, aminek eredményeként hatalmasat játszik. Persze itt is akad melodráma (gyerek istápolása, vagy az első részből megismert Luan halála), valamint lassabb, megfontoltabb a cselekményvezetése is, de mindenképpen összeszedettebb, komolyabb film a második résznél, viszont kevésbé egyenletes és közel sem annyira letaglózó mint az első. Röviden összefoglalva a Final Chapter színvonalban az első két film közé helyezhető, de mindenképpen az elsőhöz közelebb. A 73-as első mozi tulajdonképpen a folytatások műfaji elegye.



A filmekben, könyvekben, képregényekben rengeteg hőst látunk nap mint nap, de szemben ezekkel a hamis és idealizált bálványokkal, Buford Pusser valódi, hús-vér hős volt, akit bár látszólag szintén nem fogott a golyó és a kés (8x lőttek rá, és 7x szúrták meg!), de ő tényleg sokat kockáztatott és sokat is vesztett azért, hogy emelt fővel járhasson. A Walking Tall trilógia pedig méltó emléket állított neki. Egy Igazi Amerikai Hősnek. (Kellene már végre egy hozzá hasonló magyar is.)




Buford Pusser akcióban:

2012. április 27., péntek

Walking Tall Part II (1975)

R.: Earl Bellamy 

Buford Pusser (Bo Svenson) kijön a kórházból (az archelyreállító műtétje után), és miután újraválasztották McNairy megye seriffjének, azonnal neki is lát felszámolni a környék erdeiben felállított tiltott szeszfőzdéket. A State Line Mob-ot irányító Witter persze tombol, ezért mindenkit mozgósít Pusser eltávolítására, illetve likvidálására, de mostantól nekik is óvatosnak kell lenniük, mivel a seriff a korábbi események miatt jobban a figyelem középpontjába került. De hiába buherálják meg az autója kerekeit vagy tesznek bombát rá, és hiába próbálják meg egy csinos nővel kelepcébe csalni, a seriff őrangyala ismét jól végzi a dolgát. Mikor azonban barátja, Obra hal meg helyette az egyik merénylet során, csak még jobban felbőszíti Bufordot.


A folytatásban eredetileg Pusser játszotta volna saját magát, de erre sajnos a nem sokkal a forgatás megkezdése előtt történt végzetes kimenetelű balesete miatt már nem kerülhetett sor. Annak viszont nem tudom a pontos okát, hogy ha már így alakult, akkor miért nem ismét Baker kapta a főszerepet, és miért a ma már nem sokkal kisebb mértékben legendának számító Bo Svenson ugrott be helyette. (Állítólag Baker a hírhedten rossz, ám a maga módján roppant szórakoztató Mitchell című filmjével volt elfoglalva éppen.) Szó se róla, Svenson talán egy kicsit még jobban is hasonlít az igazi Pusserra, és a színészi alakításával sincs különösebben probléma, mégis, Bakerben volt valami tragikus, sokkal empatikusabbak voltunk a karakterével, Svensonban pedig inkább csak egy keményöklű macsó déli seriffet látunk, aki a nagy husánggal osztja az észt és az igazságot. Ezzel nem is lenne baj, ha egy önálló filmről lenne szó. 



Persze ez nem Svenson bűne, az egész film hangvétele megváltozott. Hiányzik belőle az első rész megrázó drámaisága, sokkoló kegyetlensége, és most már többnyire csak egy akciófilmet kapunk, aminek nincs is igazi története, csak Buford túlélőtúrájának vagyunk szemtanúi, ahogy sorban követik egymást a merényletek, amiket ő sorban túl is él, és amikre mindig egy újabb visszavágással reagál, ami pedig újabb merényletekre ingerli az ellenfeleit. A családja szinte teljesen kikerült a képből, és ezúttal a maffiózók sem tűnnek valami jól szervezett egységnek, mint az első részben, itt csak egy gazdag, kövér, dühöngő pénzembert látunk (Witter), aki a háttérből próbálja irányítani a meglehetősen szerencsétlen és balfasz embereit. Obra halála pedig nagyon erőltetettnek tűnt, mintha a kötelező dráma miatt kellett volna csak meghalnia az előző részből megismert (de más színész alakította) helyettesnek. A vérrel is sokkal visszafogottabban bántak, és hangulatában is sokszor érezzük úgy, hogy egy tv-sorozat hosszabb epizódját nézzük, ami nyilván nem véletlen, mivel Earl Bellamy rendező kimondottan tv-sorozatokra szakosodott.




Több mint valószínű, hogy ott csúszott el a dolog, hogy a folytatás már csak kizárólag Pusser hírnevére, legendájára akart építeni, és a sztorinak konkrét eseményekhez már nem volt sok köze, Pusser életének jelentősebb és drámaibb állomásait ugyanis már az első film kitárgyalta, és mostanra már csak ilyen rövid epizódok maradtak, amiket a filmben egy csokorba szedtek.



Ha eltekintünk attól, hogy ez a kiváló Walking Tall folytatása, akkor azért egy decens kis akciófilmet, illetve zsarufilmet kapunk, amiben számos látványos akció és különösen autósüldözés látható, és Bo Svenson is csak Buford Pusserként nem hiteles, mert ha másik karakterként kezeljük, akkor kifejezetten szimpatikus tud lenni ez a macsó akcióhős figura is. Az eredeti nyomába több szempontból sem ér, és önállóan is billeg kicsit, de egy megtekintést azért mindenképpen megér ez is.


Trailer:

2012. április 26., csütörtök

Walking Tall (1973)

R.: Phil Karlson

Az ex-tengerészgyalogos és ex-birkózó Buford Pusser visszatér családjával a Tennessee államban található szülővárosába, hogy ott telepedjen le. Az idill azonban nem tart sokáig, Bufordot már első nap véresre verik a helyi bűnbarlangban, és otthagyják egy út szélén. A férfinak gyorsan szembesülnie kell a fájó felismeréssel, a várost markában tartja a maffia, a helyi szervek pedig velejéig korruptak. Buford ebbe nem akar belenyugodni, ezért jelölteti magát seriffnek, majd miután a korábbi seriff meghal egy balesetben (amikor is Bufordot akarta éppen elütni), végül ő tűzheti fel a mellére a csillagot. Azonban nincs könnyű dolga. Az emberek félnek, a megvett bíró nevetséges büntetéseket szab ki, és ráadásul a rendőrök között is akad olyan, aki a maffiának súg. Az új seriffet azonban ugyanolyan kemény fából faragták, mint azt a husángot, amit mindig magával hord, és még akkor sem adja fel a harcot a törvény oldalán, amikor a bűnözők többször is az életére törnek.



Nem állítom, hogy a Walking Tall egy méltánytalanul elfeledett film lenne, mert azért megvan a kultusza (én se most látom először), de tény, hogy sokkal kevesebb figyelmet kapott az évek során, mint amit megérdemelt volna. Bár az is igaz, hogy a 70-es években virágkorukat élték a hasonló témájú "bosszúállós" és "igazság bajnoka" filmek, melyek között nyilván jobban észrevétlen maradt, pedig még 40 év távlatából is igen súlyos film, és nem mellesleg az egyik legjobb a műfajában.




Buford Pusser valós személy volt, egy igazi amerikai hős, aki valóban emelt fővel szeretett volna járni saját városában, és ezért hadat üzent a szervezett és szervezetlen bűnözésnek, amiért aztán súlyos árat volt kénytelen fizetni. Többször is megkísérelték eltenni láb alól, ő csodával határos módon mindegyiket túlélte, a felesége azonban nem volt ilyen szerencsés. 67-ben közösen mentek ki egy bejelentésre, amikor két autóból menet közben tüzet nyitottak rájuk, Pussernak az állkapcsát lőtték el, Pauline pedig halálos sebet kapott. Pusser végül 74-ben egy autóbalesetben halt meg, amiről máig sokan állítják, hogy a körülményei gyanúsak voltak, bár vizsgálat nem indult ezzel kapcsolatban, és Pusser véralkohol szintje is elég magas volt. A film az ő élete alapján, és az ő tanácsadói felügyelete alatt készült, bár szó sincs kicentizett pontosságú életrajzról, a történet és a karakterek nagy vonalakban azért hasonlítanak a valós tényekre, a konzekvenciája és az üzenete pedig igencsak valós, és aktuális.



A Walking Tall kemény, véres, olykor sokkoló film, amiben a drámai részek kifejezetten hangsúlyosak. Hála Joe Don Baker  (a korszak legalulértékeltebb, mégis emblematikus filmes keményfiúja, aki a 70-es évek nagy idoljai mellett kevesebbet és kisebbeket rúghatott csak labdába) nagyszerű alakításának, a néző hitelesen át tudja érezni Pusser, a családja felett érzett végtelen aggodalommal teli életét, valamint akadályokkal és veszélyekkel teli elszánt harcát a bűn ellen. Bakert nem csak kiváló színészi talentuma, de zömök alkata és markáns arcszerkezete is erre a szerepre predesztinálta, Pusser ugyanis nem szuperhős alkat, nem holmi hűvös, napszemüveges gyorstüzelő, hanem egy mackós családapa és férj, az egyszerű vidéki nép gyermeke, aki gyűlöli azt, amivé a környezete, a környezetében élő emberek lettek, és nem hajlandó beállni a sorba, mert ő emelt fővel akar járni. 



70-es évek, böhöm kocsik, pick-upok, horzsolós déli akcentus, moonshinerek, négerek, mindig fegyverrel mászkáló "white trash" alakok, véres leszámolások. A Walking Tall klasszikus hicksploitationnak tűnhet, de az exploitation részt itt idézőjelbe tehetjük, mert szó sincs hatásvadászatról, túlzásokról, a film nem erre épít. Néhol talán kicsit melodramatikus, de egyébként nagyon korrektül összerakott mozi, jó színészekkel, életszerű, sőt naturalista akciókkal, hihető karakterekkel és dialógokkal, a két órás film pedig végig izgalmas, fordulatos, feszült, vagyis abszolút képes lekötni a figyelmet. Lehet, hogy Piszkos Harry és Paul Kersey neve többeknek cseng ismerősen, viszont Buford Pusser története mindegyiknél hitelesebb képet fest a bűnről és a szemben álló hősiességről.



A Walking Tallból hamar franchise lett. A rákövetkező években még két némileg gyengébb színvonalú folytatás készült Bo Svensonnal a főszerepben, majd egy TV-film és egy rövid életű TV-sorozat következett, 2004-ben pedig egy közepes akciófilm formájában a hollywoodi remake is napvilágot látott, Dwayne "The Rock" Johnson főszereplésével. Ennek aztán még szintén két, egyből videóra küldött folytatása is született Kevin "Herkules" Sorbóval. Természetesen az eredeti első filmnek, és Joe Don Bakernek a nyomába egyik sem érhet. A Walking Tall akkor is nagyszerű és hatásos film lenne, ha nem lenne valós alapja, de így csak még inkább képes megérinteni a nézőt. Pusser igazi amerikai hős, Joe Don Baker meg az enyém. 



The Real American Hero


Trailer:


A film jócsaja:


Brenda Benet 

Benet 82-ben, 36 évesen sajnálatos módon véget vetett az életének. :(

2012. április 22., vasárnap

The Burning (1981)

- Az Erdei Fantom

R.: Tony Maylam

1976-ban néhány táborozó fiatal meg akarja tréfálni a közutálatnak örvendő iszákos (és természetellenesen nagy orrlyukakkal megvert) tábor gondnokot, de a dolog rosszul sül el, a gondnok meg ropogósra. Túléli ugyan, de mind az arca, mind pedig a lelke eltorzul, pláne azok után, hogy mindössze csak diákcsínynek, balesetnek tulajdonították az egészet. 5 évvel később a környéken újra táborozik egy rakás kanos fiatal, de a szünidei idillt hamarosan vérbe fojtja egy sövényvágó olló, illetve az azt kezelő torz alak, aki na vajon ki lehet?

Azt vallom, hogy egy horrorfilm csak olyan jó, mint a benne lévő gyilkos/szörny/gonosz erő (vagy éppen a gyilkos gonosz erős szörny), nálam ez a slasherre fokozottan igaz, mert ez egy kifejezetten sablonos és fantáziátlan szubzsáner, ahol nagyon nehéz kitűnni az átlagból, a filmekben többnyire csak a gyilkos kinézetét és eszközeit cserélgetik, a motivációk, a narratíva és a mellékkarakterek nagyjából ugyanazok. Így aztán nem is tartoznak a kedvenceim közé az ilyenek, sőt, egyenesen a horror legunalmasabb leágazásának tartom a slashert. (A Péntek 13 viszont pont Jason karakterének köszönhetően, illetve a műfajba némi újszerűséget hozó természetfeletti elemek bevonásával egészen korrekt kis széria.)



Az Erdei Fantom gyilkosának eredetisége is kimerül annyiban, hogy ezúttal egy sövényvágó ollóval redukálja a táborozók számát, ami fegyver viszont nem elég brutális vagy legalább vicces ahhoz, hogy különösebben érdekessé tegye az egész filmet. Az meg, hogy ezúttal egy ropogósra sütött alkesz kezeli a gyilkos szerszámot, szintén nem valami nagy ötlet, már csak azért sem, mert elég keveset látjuk a Tom Savini által három nap alatt elkészített maszkot, annál többet viszont a szintén unalmas slasher klisének számító FPS nézetet, vagyis a lihegő gyilkos szemszögét. Feszültségkeltésre az ilyen csak kis adagban és röviden alkalmas, aztán rohadtul unalmas lesz.



Az erdei fantom szigorúan felsorolja a kötelező sablonokat. A film első felében itt is rendesen húzzák az időt, megy a szokásos tinédzser lamúr (vagyis mindenki kúrni akar, aki nem tud, az meg recskázik), cicimutogatás, de van kötelező nerd vs jock csetepaté (kockafejű gnóm a menő izomagy ellen), és persze a számos kamu beijesztés, amiknek pár ilyen film megtekintése után már senki nem dől be. A gyilkosságok sem valami ötletesek (egy sövényolló lényegében két összkötött kés), se nem túl explicitek, az egyetlen ütősebb jelenet a klasszikus kenus mészárlás, ami kapcsán azért felmerül bennem néhány kérdés, pl. hogyan lehet egy folyó közepén egy ingatag kenuból egy tutajon lévő embereket egy ollóval lekaszabolni, anélkül, hogy a vízbe esnénk, illetve hogy mégis milyen vékony volt a fantom, illetve milyen széles és mély az a kenu, hogy az áldozatoknak nem tűnt fel, hogy abban valaki fekszik. Oké, tudom, logikát keresni egy horrorban...



Ez a film még a zsáner 80-as évekbeli virágzásának korai szakaszában készült, és persze rögtön meg is vádolták a Péntek 13 koppintásával, nyilván nem is alaptalanul (az íróként és producerként is bemutatkozó Harvey Weinstein esküdözött, hogy ő már korában megírta ezt a filmet), bár mivel a Péntek 13 gyilkosa még csak egy néni volt, tulajdonképpen sokkal inkább lehetne a Péntek 13 második részéhez hasonlítani, amivel viszont ugyanazon a héten jött ki az Erdei Fantom


A slasher rajongó számára bizonyára ez is alapmű, és végül is nem jobb, nem rosszabb, mint a sok hasonszőrű társa, de leszámítva, hogy látjuk Jason Alexandert hajjal, és Holly Hunter mellett még pár másodvonalbeli színész debütálását is (pl. Fisher Stevens), semmi eredeti és semmi különösebben emlékezetes nincs benne, a DVD 150 forintos árát viszont bőven megérte.


Trailer:

2012. április 21., szombat

Virgins of the Seven Seas (1974)

- The Bod Squad
- Karate, Küsse, blonde Katzen

Öt fiatal európai nő esik a kínai kalózok fogságába, akik mellesleg a szexrabszolgaipar beszállítói is, így aztán a csajok egyhamar egy emberkereskedő háremében találják magukat. Ott aztán szexuális továbbképzésben, illetve rendszeres testi fegyítésben részesítik őket, mielőtt még piacra bocsájtanák őket. A hárem egyik női munkatársa, Ko Mei Mei (aki maga is kényszerből van ott) azonban segíteni akar a lányoknak megszökni, ezért titokban kung-fu edzéseket tart nekik (melynek része a halálos olívabogyómag köpés is), majd a bátyja, Ko Pao segítségével megszervezi a szöktetést is. 

Én az ilyen mozikért élek, kérem szépen! Egy olyan filmnek, amiben (fél)meztelen csajok kung-fuznak le kínai haramiákat nincs túl nehéz dolga, ha le akar venni a lábamról, bár őszintén szólva, ehhez már a plakát látványa is elég volt. A Virgins Of The Seven Seas egy műfaji hibrid, lényegében a 7 Aranyvámpír Legendájának egyik testvérfilmje, amiben a Shaw Brothers a kung-fut egy másik jellegzetesen európai zsánerrel, a bajor szexvígjátékokkal próbálta meg párosítani.



A Shaw Brothers ezúttal egy NSZK stúdióval (Rapid Film) állt össze koprodukálni egyet, előbbiek Chih-Hung Kuei kipróbált exploitation-veterán rendezőt, a krautok pedig Ernst Hofbauer, a Schulmädchen Report filmekről ismert direktort adták be a közösbe, és a végeredmény pont olyan is lett, mint amit első hallásra elvárnánk ettől az interkontinentális filmes társulás szerelemgyerekétől. Ázsiai környezet és színészek, szinte végig pucér európai nők, látványos kung-fu és wuxia összecsapások, mindez nyakon öntve az ázsiai pikáns komédiákra, és a tiroli szexvígjátékokra egyaránt jellemző olcsó slapstick jellegű humorral. Kell-e ennél több? Normális esetben igen, de az önfeledt bűnös élvezethez aligha.



A sztori persze jelzésértékű, és nagyjából alá van rendelve a kötelező exploitation elemeknek, vagyis hogy a lehető legtöbb pucérkodásra, akcióra és humorra biztosítson alkalmat, így aztán nem is panaszkodhatunk a tempójára és a ritmusára, 3 percenként minimum egy saller vagy legalább két cici számolható, de többnyire a kettő egyszerre látható a képernyőn. Persze a végén lehet csak igazán lubickolni a jóban, egy nagy és látványos össznépi szabadtéri bunyóban, ahol is egy elhagyott tengerparti falu maradványai között a felszabadított és rekordidő alatt a harcművészet mestereivé képzett csajszik (némi segítséggel) lenullázzák az elrablóikat.

"- Most megmutatom, hogyan vágjátok le az ellenfél tökét."


- Mi az ott az égen? Egy madár? Egy repülő?
A humora kicsit (nagyon!) gagyi, és szebb bunyókat meg merészebb pajzánkodást is láttam már, de így együtt, egy filmben azért ritkán van együtt az ilyesmi, szóval nagyon is megbecsülöm most a jót.  (A japánok azért több stílust és morbidabb humort vittek a hasonló jellegű exploitationjeikbe.) Lehet, hogy csak egy bot-egyszerű és egy nem túl maradandó "tits & kungfu" film (ha nincs ilyen zsáner, akkor most megalkottam, legalábbis a nevét), de nagyon szórakoztató, és valahol tök jól összefoglalja a 70-es évek exploitationjeinek egyszerű szépségét. Szex, csajok, humor, harcművészet, erőszak, Ázsia.


Trailer: