2012. július 28., szombat

Bouryokudan frissítés! - Confessions of a Dog

Magyarország egyik legjobb jakuzafilmekkel foglalkozó blogján egy újabb feleslegesen terjengős cikk, ezúttal a Confessions Of a Dog-ról, egy betiltott botrányfilmről, amit igazából nem is tiltottak be és ráadásul botrányt sem okozott, viszont jakuzák azok egyáltalán nincsenek benne. A cikkért klikk ide, rám!

A trailer:

2012. július 25., szerda

Nikolai Dante: The Romanov Dynasty

Írta: Robbie Morrison
Rajzolta: Simon Fraser

Hogy mi kell egy igazán jó, de főleg szórakoztató képregénysorozathoz? Hát először is leginkább egy karizmatikus főhős, akire fel lehet építeni az egész szériát. Aztán nem árt az izgalmas környezet és a sok bonyodalomra okot adó alaphelyzet, a változatos mellékszereplők garmadája, sok akció, legalább annyi humor, és az egyediség végett lehetőleg minél több őrült és szokatlan ötlet. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Nikolai Dante mindezt egytől-egyig tudja garantálni.

A 2000AD magazin egyik legnépszerűbb és egyik leghosszabb ideje futó sorozatának a végére a napokban tettek végleg pontot a sorozat kitalálói, Robbie Morrison író és Simon Fraser rajzoló. A 97-ben, a magazin #1035. progjában indult széria sikeres húzócímnek számított, mindegyik sztori Morrison tollából származott, és pár hetes szüneteket leszámítva lényegében folyamatosan futott a magazinban az elmúlt 15 év alatt. (A 2000AD más karaktereihez hasonlóan még pár regény is napvilágot látott a 2000-es évek közepén, bár ezeket már más írta.)


Bevallom, a sorozat az én figyelmemet vagy inkább érdeklődésemet ezidáig valahogy nem tudta felkelteni. Nincs rá különösebb magyarázatom, hogy miért nem, egyszerűen csak ránézésre nem sikerült szimpatizálnom ezzel a kosztümös űroperával, sem a névadó főszereplővel. Aztán a sorozat befejezésének hírére mégiscsak adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem! Ugyanis már régen szórakoztam ilyen jól képregényen. Az első kötetet együltömben olvastam el (amit ritkán szoktam 100 oldal feletti köteteknél), és így végül saját példámon tanultam meg, hogy milyen helytelen dolog is "könyvet borítójáról megítélni".

A jövőben járunk, egészen pontosan 2666-ban. Az utolsó nagy forradalom után a volt szovjet államok romjain nagy hatalmú, gazdag és befolyásos Mafiya (sic!) dinasztiák emelkedtek fel, és terjesztették ki hatalmukat, nem csak az egész Földre, de a Naprendszerre is. A központi hatalom a legnagyobb klán, a Makarov dinasztia kezébe került, és Vlad, a Hódító kinevezte magát Minden Oroszok Cárjának. A Makarovok legnagyobb riválisa az ugyancsak jelentős hatalommal bíró Romanov dinasztia, akik viszont olyan különleges technológiával rendelkeznek, amiktől még a cár is tart, így a két dinasztia között egyfajta hidegháborús status quo áll fent.


Nikolai Dante, a kalandor, az értéktárgyak és a női szívek elrablója egy szerelmi légyottot követően bilincsben kerül a Cár elé, aki látva a férfi agilitását, felajánlja neki, hogy legyen a testőrsége, vagyis a Raven Corps tagja, amibe Dante más választása nem lévén, belemegy. Az első bevetés során (amin a cár lányával, későbbi állandó viharos kapcsolatának tárgyával, Jenával vesz részt) egy lezuhant űrhajó roncsában furcsa dolog történik vele. A hajót védelmező "Romanov Ragadozómadár" robot ahelyett, hogy végezne Dantéval, egy címert applikál a férfi vállára, ami utána aztán mint valamiféle tetoválás éktelenkedik ott. Ekkor Jena elárulja neki a titkot: Dantében is Romanov vér folyik, és a címer, amit kapott, a Romanovok titkos fegyvere, amivel csak a dinasztia elit tagjai rendelkeznek. Ez a címer egyfajta nanotechnológián alapuló földönkívüli szimbióta komputer, ami különleges harci tulajdonságokkal vértezi fel viselőjét. Például általa Dante képes ún. bio-pengét képezni a kezéből, de harci és atletikus képességei is fejlődnek, gyorsabban regenerálódik, illetve rendelkezik egy csak a Dante által hallható intelligens számítógéppel is, amely hasznos utasításokkal látja el tulajdonosát, és persze általa képes más számítógépeket is feltörni. Dante hamar ki is próbálhatja az újdonsült fegyverét és harci tudását, méghozzá a helyszínre érkező saját barátságtalan rokonain. Így aztán miután kiderült, hogy ő maga is Romanov, Dante abban a reményben, hogy ez már önmagában is jóléttel és persze féktelen szórakozási lehetőséggel jár, ott hagyja a Cár testőrségét, és a Romanovok szolgálatába áll. Ott viszont hamar kiderül, hogy a Romanovoknál sem jár alanyi jogon a jólét, azért mindenkinek magának kell megdolgoznia, ráadásul mivel Dante törvénytelen gyerek, a féltestvérei nem is fogadják éppen kitörő lelkesedéssel.


A rövidebb-hosszabb történetekből, és egy-egy részes, térdcsapkodósan humoros filler epizódokból álló első kötet természetesen főleg a karakter(ek) bevezetésére szolgál. Megismerjük Dante féltestvéreit is, akik a Címereik jóvoltából mind egyedi harci tulajdonságokkal bírnak (olyanok, mint valami sznob szuperhőscsapat), láthatjuk, hogyan lesz Dantéből a Rudinshtein hűbérbirtok hőse és egyben ura (a Romanovok az uradalmaik után részesednek, Danténak pont a legszegényebb jut), látjuk szakállas nővel csókolózni (egy hedonista Raszputyin-hívő szekta orgiáján) és párbajozni (pl. egy gorillával meg egy rakás törpe kínaival), a The Gulag Apocalyptic című akció dús zárósztoriban pedig nem csak egy interdimenzionális lénnyel vív meg, de ekkor kapja meg legendás fegyverét, a Huntsman 5000-ret, ami egy a genetikai kód alapján személyre szabott speciális fegyver, és amiben a lőszer magától pótlódik, ráadásul mindig automatikusan olyan, ami az adott szituációban a leghatékonyabb pusztítást tudja végezni. 


Morrison és Fraser igazán érdekes és a szó minden értelmében színes, nem teljesen szokványos cyberpunk világot teremtett, ami nagy részben a sorozat sikerének egyik kovácsa is. Ebben a jövőbeli orosz világbirodalomban a földönkívüli lények, a fejlett technológia találkozik az anakronisztikus futurizmussal, ahol a földi-, légi- és űrjárművek, az épületek, a fegyverek és egyenruhák mind magukon hordozzák a 18-19. századi Orosz Birodalom és a Viktoriánus korszak jellemző külsőségeit, de természetesen más téren is visszaköszön a múlt, elég ugye csak a neveket megnézni. Eleinte féltem is, hogy alaposabb történelmi ismeretek nélkül a fennálló viszonyokat és utalásokat nehezen tudom majd értelmezni, de hamar kiderült, hogy minimális párhuzam van csak a valós történelmi tényekkel, ahogy a főszereplőnek sincs igazi történelmi alapja, de irodalmi és pop-kulturális előképe annál inkább. 


Nikolai Dante ugyanis egy klasszikus karakter, illetve pont, hogy több klasszikus karakter hibridje. Nagyszájú, hencegő kalandor, hivatásos tolvaj és csábító, aki a nők ágyából rendszerint az ablakon keresztül távozik, leginkább sietve. Zorro, Casanova, Tulipános Fanfan, Arsene és még inkább a III. Lupin távoli leszármazottja, aki amikor csak lehet, bajba sodorja saját magát, de a szerencséje és éles esze természetesen rendre kihúzza belőle. Kedvelt szavajárása a Bozsemoj, a Diavolo, illetve a Fuoco, amiket többnyire a szorult helyzetek során hajtogat, így aztán elég gyakran. Emblematikus személyes mottója azonban az "I'am too cool to kill", ami bár Dante beképzeltségének állandó bizonyítéka, de a történetek során mégis rendszerint igazolódni látszik. Kolja a legszorultabb szituációkban sem ijed meg, annál inkább szájhősködik, és az ellenkező nem láttán szinte képtelen egy fejjel, a felsővel gondolkodni. Mindenképpen említésre méltó a Jenával való nem hétköznapi kapcsolata, hiszen lépten-nyomon összefut a cár lányával, aki Dantét többnyire puskavégen szeretné látni, Dante Jenát pedig ugye valami egészen másnak a végén, de a bajból legtöbbször mégis csak közösen kénytelenek kimászni. Kettejük viszonya a Leia hercegnő és Han Solo, illetve Indiana Jones és bármely női partnere közti, cikázó villámokkal kísért viharos kapcsolatokat idézi. De a Dante hangos lelkiismereteként működő, kissé cinikus Címer megjegyzései is roppant szórakoztatóak, őt talán Kitthez tudnám hasonlítani, csak sokkal több cinizmussal


Simon Fraser rajzai energikusak, látványosak, de lazák, és kiválóan alkalmasak a humor közvetítésére, ami ez esetben rendkívül fontos fegyvertény. Az első kötetben Fraser mellett találkozhatunk még olyan alkalmi ceruzaforgatókkal is, mint az aprólékosabban kidolgozott stílust képviselő Chris Weston (itt Spaceboy néven), Charlie Adlard, vagy a kicsit őrültebb stílusban nyomuló 2000AD veterán, Henry Flint. A Nikolai Dante egyébként annyira sodró lendületű egy olvasmány, hogy bevallom, alig tűntek fel a rajzolóváltások, bár túl jelentős látvány és hangulatbéli különbségek egyébként sincsenek.

A képregénysorozat fő vonzereje elsősorban Dante karaktere, a humor, illetve a már említett anakronisztikus cyberpunk jövőkép, és Morrison pedig ügyesen használja fel ezeket a történetek során. A Nikolai Dante során egyszerre olvasunk történelmi kalandot, szórakoztató ponyvát és izgalmas science-fictiont, és pontosan ezen sokféleség, és ennek eltalált egészséges egyensúlya miatt is válik "letehetetlenné" a kötet.


Számomra rendkívül kellemes meglepetés eddig a Nikolai Dante, és mivel elejétől a végéig Morrison írta, így nincs okom kételkedni a folytatások minőségében. Az mondjuk már az én pechem, hogy a sorozatnak be kellett fejeződnie ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni. De most már én is mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy próbálkozzon vele, mert könnyen szerelem lehet a vége.



2012. július 13., péntek

Jelenet a Dredd 3D-ből

Látványos egy perces jelenet, extra arcunkba fröccsenő vérrel! Bár utóbbi inkább majd 3D-ben lesz igazán zoral. Nem mondhatni spoileresnek (bár lehet, hogy valakinek annak számít, hogy Dredd embereket lő le), de azért aki a teljes hírzárlatra esküdött fel, az most ezt is passzolja. Impresszív, bár inkább technikai demo, de a hangulatból is átjön valami.

2012. július 12., csütörtök

Sugar Boxx (2009)

R.: Cody Jarret

A riporternő Valerie (Geneviere Anderson) tudomására jut, hogy a floridai Sugar State női börtönben a rabokat prostitúcióra kényszerítik, a helyi rendőrök pedig segítenek az "árubeszerzésben". Valerie úgy dönt, hogy belülről próbálja meg felgöngyölíteni az ügyet, és ezért egy Angel nevű kurvának kiadva magát bejut a börtönbe, ahol aztán hamar a saját bőrén is megtapasztalhatja az ott folyó kegyetlen állapotokat.

Ugye megvan, hogy ki az a Kyle Troy? :) Ő volt az a nyálas kis popsztár-csökevény a Ford Fairlaneben, akinél még "a macska is muzikálisabban vernyákol dugás közben". Az őt alakító Cody Jarretről utána nem nagyon lehetett hallani (zenészként meg stand-in beállósként élte tovább a hollywoodi álmot), aztán a 2000-es években már mint a neo-grindhouse/exploitation hullám egyik lovasaként tűnt fel a másodvonal horizontján, akkor már mint rendezői mivoltában. A 2004-es Frog-g-g! című vígjátéka a Corman féle gumiruhás szörnyfilmeket próbálta keverni a 70-es évek szexuálisan túlfűtött tinivígjátékaival, a most tárgyalt Sugar Boxx pedig egy Woman-In-Prison, illetve egészen pontosan Jungle Prison film hommage akar lenni.


Jarret tulajdonképpen nem csinált mást, mint a már a maga korában is csontig lehasznált zsáner kötelező elemeiből, kliséiből, hozzáadott saját ötletek nélkül összefércelt egy kortárs olcsó női börtönös filmet, ami naiv egyszerűségében, vagy egyszerű naivságában valóban nem különbözik a 70-es évek híres WIP filmjeinek szellemiségétől (amiket ugye akkor sem a változatosságuk miatt szerettek a grindhouse mozik látogatói), így aztán minimális elvárásokkal akár még egy élvezhető kis idézetgyűjtemény is lehetne, de egy tiszteletadás azért nálam legalábbis ennél több eredetiséget követel. Még az is jobb megoldás lett volna, ha sok más hommázsolóhoz hasonlóan inkább poénra veszi az egészet, mert a Sugar Boxx esetében néhol már olyan érzésem volt, mintha valamelyik klasszikust nézném svédelve. 


A filmben minden kötelező és elvárható klisé elem megtalálható, a rengeteg és többnyire indokolatlan pucérkodás, leszbi szex, a csajokkal szemétkedő őrök, az über-genya börtönigazgatónő, kínzás, Pam Grier stílusát majmoló nagyszájú feka ribanc, csajbunyó, szökési kísérlet, és persze a végső nagy véres visszavágás némi külső segítséggel. Ez persze elsőre jól hangzik, de a film maga igencsak szinvonaltalan. A színészi játék pocsék, a párbeszédek csikorgósak, az effektek olyan olcsók, hogy amikor csak lehet, inkább nem is mutatják azokat (így aztán viszonylag vérmentes a mozi), a karakterek és a sztori pedig lényegében az ismertebb Jack Hill/Eddie Romero klasszikusokból van összeollózva, és ha lehet, még az eredetieknél is jobban leegyszerűsítve, és bár mindezek mögött nyilván ott van a tudatosság, azért az is látszik, hogy nagyon nem kellett rájátszani az olcsóságra. Természetesen a stílusosságot is igyekeztek megidézni, de némi erőtlen vakacsika zenei aláfestést és a retró betűtípust leszámítva a film olyan steril, mint a hipós doboz belülről. A cameók azért frappánsak, Jack Hillt és Tura Satanát (RIP) bírói szerepben (ma már az is klisé, hogy a cameózók többnyire bíróként bukkannak fel), Russ Meyer exét, a mostanra már nagymama korba érett pornóikont, Kitten Natividadot pedig női smasszerként láthatjuk viszont, bár percekben mérhető szerepet csak utóbbi kapott. Vajon Sid Haig hogy maradhatott ki?


Nekem ez nem volt több, mint egy olcsó, kínai piacos utánzat, ami azért nem tökéletesen nézhetetlen, de tökéletesen felesleges megnézni valamit, amit a maga idejében ugyanezekkel a szerény eszközökkel is sokkal stílusosabban és élvezhetőbben csináltak. Ezért is fázom ezektől a neo-exploitationöktől, mert a kihalt stílusok izzadtságszagú reanimálása, direkt koppintása, újraidézgetése vagy lemásolása helyett egyszerűen csak hasonló szellemiségű, de eredeti, a mai korhoz igazított új exploitationöket kellene inkább forgatni. A 60-as, 70-es évek elmúltak, nem jönnek vissza, törődjünk bele.


Trailer:

2012. július 8., vasárnap

Idegenek áldozata (1989)

- Communion
- Egy nulladik típusú találkozás

R.: Philippe Mora

Whitley Strieber író (Christopher Walken) nyaralás közben egy éjszaka furcsa, megmagyarázhatatlan álmot lát. Vékony, nagy szemű, és alacsony zömök idegenek vitték el, és kísérleteztek rajta. Később a jelek azt mutatják, hogy talán nem is csak álom volt, és a zavarodottsága lassan veszélyes paranoiává fajul, ami után végül felesége unszolására elmegy egy szakértőhöz, aki hipnózis hatása alatt felszínre hozza Whitley emlékeit az esetről. 

Hasonlóan voltam ezzel a filmmel, mint a fenti úriember az elrablásával kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy láttam már ezt a filmet (méghozzá nem is olyan nagyon régen), fura mód azonban mégsem emlékeztem belőle semmire. De nekem hipnózis helyett elég volt újranéznem a napokban a Film+ jóvoltából, hogy világos legyen minden, de közel sem a film témáját illetően, hanem inkább hogy miért is nem maradt meg az emlékezetemben. Ezt a filmet ugyanis még menet közben sem egyszerű követni és megérteni, nem hogy még évek múlva is felidézni.


A nálunk is megjelent híres könyv (Eggyéválás - Édesvíz kiadó) filmes adaptációja ugyanis nem egyszerű film, és nem is egyszerű sci-fi. Az igazi Whitley Strieber író saját elmondása szerint 1985-ben kapott intergalaktikus anális beültetést, vagy hasonlót, miután az élienek elrabolták, ami aztán olyan mély nyomot hagyott benne, hogy azt csak egy könyvvel tudta magából kiírni, amiből ez a filmes feldolgozás született. A film (aminek Strieber írta a forgatóját) mint mondottam, nem igazán sci-fi, nem az elrablásra és a kísérletezésre koncentrál, hanem inkább valamiféle pszichológiai drámaként igyekszik bemutatni az író vesszőfutását, és a folyamatot, ahogy családjával együtt megpróbálja feldolgozni azokat az őt és családját ért megmagyarázhatatlan tapasztalásokat és eseményeket, amik végül nem csak az életét, de legfőképp a gondolkodásmódját is megváltoztatták. De amíg ez a könyvben a formátum miatt is valószínűleg jól működik, addig a filmen már nem csapódik le valami jól. Izgalmas és feszültség teli indítás után folyamatosan lassuló családi pszichodrámába vált, ami egyre lassul, egyre sűrűbb és nyúlósabb lesz, a végén pedig már valamiféle bizarr "mindfuckba" torkollik, ahol már nem is voltam benne biztos, hogy amit látok, annak köze van-e még egyáltalán a témához, és nem csak valamiféle öncélú rendezői faszságról van-e szó. (Strieber elmegy az űrhajóra és táncol az idegenekkel. WTF?!) Lehet, hogy a pasas tényleg ilyen fura és zavaros víziókat élt meg, de a film utolsó negyede alapján én már a drogokat sem zárnám ki egyértelműen. A dolgon súlyosbít Walken ripacskodó alakítása is, ami a kritikusok mellett az eredeti Striebernek sem tetszett, és engem is gyakran idegesített.


Kár, hogy nem maradt meg a feszült sci-fi és az érdekes és akár még tanulságos pszichológiai tudatfeltárás izgalmas határmezsgyéjén, és a második felétől inkább zavarbaejtő értelmetlenségbe terelődött, mert van néhány tényleg ijesztő momentuma (a szekrény mögül kikukucskáló élienre speciel emlékeztem, bár nem tudtam, hogy melyik filmből), és maga a konklúziója sem érdektelen (az elfogadás, és a berögzült és maradi gondolkodásunk megváltoztatásának szükségszerűsége). De mint film, nem tudja a nézőt lekötni, ellenben egyre jobban megterheli és ezért a végére már az elgondolkodástól, a konklúzió egyéni levonásától is elveszi a kedvet. Ha a téma megszállottjai vagyunk, esetleg olvastuk a könyvet, akkor azért mindenképpen érdemes megnézni, de bizonyára a könyv jobban kezeli ezeket a kérdéseket és válaszokat. 


Trailer:

2012. július 6., péntek

Kingdom: Call Of The Wild

Írta: Dan Abnett
Rajz: Richard Elson

Bár a Call Of The Wild gyűjteményes kötet csak nem rég jelent meg Britanniában, a benne foglaltatott két történet azonban már természetesen lefutott a magazinban, 2009-ben, illetve 2011 elején. A Kingdom első kötete nagyon meggyőző olvasmány volt, és ha arra azt mondtam, hogy megfogott, akkor a harmadik és negyedik sztori már egyenesen szögbelövő puskával rögzített oda magához. 

Ebünk, Gene immáron Leezeevel, a Promise Landben megmentett kislánnyal együtt vándorol a sivár Földön, majd eljutnak a néhai Sydneybe (Auxtráliába, ahogy a képregényben hívják), ahol összefutnak a "Vad" nevű, a Genehez hasonló humanoid kutyákból álló csapattal, bár ők Genennel szemben nem laboratóriumban születtek, hanem vadon tenyésztek ki maguktól. Gene csatlakozik hozzájuk, de az öntörvényű falka királya, Rex (aki egy csivava!) azt gyanítja, hogy Leezee vonzza oda a rovarokat, ezért úgy gondolja, a legjobb lesz, ha titokban odaadja a kislányt nekik, hátha akkor leszállnak róluk. Amikor Gene észreveszi, hogy Leezee eltűnt, nagyon pipa lesz.


A His Masters Voice című folytatásban Gene már biztonságban tudva Leezeet, ismét egyedül vándorol, de nem sokáig. Clara Bow, a Vad egyik szukája, aki már korábban is kiszemelte magának a harcias ebet, csatlakozik hozzá, Gene pedig azt ígéri, hogy elviszi őt a Gazdákhoz, mert hogy újra elkezdte hallani őket a fejében. El is jutnak egy jól őrzött bázishoz, ahol azonban nem egészen az várja őket, amire számítottak, hanem kutyák ketrecben, és egy robot testébe zárt őrült ezredes, aki újra szeretné építeni a genetikailag módosított kutyasereget, és ehhez Gene a lehető legjobb kísérleti alany.


Talán mondanom sem kell, de a folytatások jócskán felülmúlták az egyébként is remek első két sztorit. Míg ott értelemszerűen idő kellett a karakter meg a környezet megszokásához, addig itt már egyből a mélyvízben lehetett kezdeni. Eredetiségből, ötletekből és jó karakterekből ezúttal sincs hiány, különösen az első történeteben szereplő "Vad" banda (szintén szellemes nevekkel ellátott) antropomorf karakterei nyerték el a szimpátiámat, akik mintha csak egy vasárnapi rajzfilmből léptek volna elő, még a kinézetük is próbált alkalmazkodni a jellemükhöz. Van itt pilóta szemüveges tapasztalt vezető (Will Feral), aki leginkább egy masszív házőrző kutyára szőröz, a hatalmát féltő rosszindulatú és álnok béta hímet egy csúnya ausztrál vadkutya (Dingo Starr) személyesíti meg, az amazon kutyalányok természetesen szexisebb, nőiesebb vonásokat kaptak, nem is beszélve a számító kis Rexről, aki apró termetű zsebkutya létére lett a kutyák királya (és mellesleg háziembert tart, legalábbis így hívja a ketrecben tartott tudóst).


Külön értékelem a finom angolszász nyelvi poénokat is, amik egyébként az egész szériára jellemzőek. Ilyenek a mókás kutyanevek, vagy pl. a Jack London mű címére utaló a "Vad(on) hívása", amit a magyarban többnyire a Vadon szavának fordítunk, de a képregényben pl. konkrét jelenet is van, amikor egy megcsörrenő telefon végén a Vad, vagyis a vadkutyák csapata jelentkezik. De vicces utalás a Gene által gyakran emlegetett és vágyott békés hely, a farm, ahova az öreg kutyákat küldeni szokták, illetve emlékezetesek az egyszerű szókinccsel megvert Gene aranyköpései is, mint például a "Your mouth full of strange." vagy a "You have muscles in your head."


A második történet már kicsit összetettebb, mert amellett, hogy ismét egy akcióra épülő sztorit kapunk, néhány dolgot feltár a múltból is, egészen pontosan a kutya-katona projekt kezdeteit ismerhetjük meg a sztori főgenyójának, Herlocker ezredesnek a múltján keresztül. Persze még így is sok minden vár magyarázatra, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy Abnett hosszabb távra tervezett a sorozattal.Szerencsére tovább gyönyörködhetünk Elson minőségi rajzaiban is, aki szerintem most még jobban kitett magáért, több a részlet, dinamikusabbak lettek a harcok. Hihetetlen, hogy ez az ember főleg Sonic the Hedgehog képregényeket csinált eddig.



A Kingdom vonzereje az egyszerűségében és a dinamikájában rejlik. Nem egy mély és komplex sci-fi, sokkal inkább olyan, mintha a Majmok bolygója és az 50-es évek óriás szörnyes filmjei keverednének egy kis szuperhős akcióval egy klasszikus poszt-apokaliptikus sci-fi környezetben, és ehhez jönnek még hozzá a látványos akció jelenetek, vékony humor, kis romantika, és ha figyelünk, akkor még némi társadalomkritikát is észrevehetünk benne. Nagy királyság a Kingdom, és nagyon bízom benne, hogy mielőbb folytatódik, mert rengeteg van még ebben a szériában és a karakterekben.


2012. július 4., szerda

The Car (1977)

- A rettegés autója

R.: Elliot Silverstein

Egy titokzatos fekete autó terrorizálja az álmos utahi kisváros lakosságát. A rendőrség tehetetlen, a gyilkos autónak ugyanis nem csak hogy rendszáma nincs, de a szemtanúk szerint még sofőrje se, ráadásul a kocsit még az útblokádok sem tudják megállítani, közben pedig sorban halnak meg az őt feltartóztatni próbáló rendőrök. Mivel egyedül a temető volt az, ami valami okból megálljt tudott parancsolni a kocsinak, egyre inkább úgy tűnik, hogy azt valamiféle ördögi erő működteti. A seriff (James Brolin) és maradék emberei utolsó lehetőségként megpróbálják csapdába csalni és dinamittal elintézni a gyilkos autót.

Ein auto, ein computer, ein mann...

A gyilkos fantomjárművek népszerű téma, olyannyira, hogy szinte külön al-műfajt alkotnak a horror zsáneren belül. A Párbaj, a Christine, a Maximum Overdrive, az Interceptor (Száguldó bosszú), vagy a Killdozer kultikus kedvencek, még ha nem is éppen a filmművészet csúcsai, ahogy a Rettegés autója sem, mégis, szerintem ez a kategória egyik legjobb filmje. Igazi B-kategóriás kult-klasszis, annak ellenére vagy amellett, hogy alapvetően azért egy gyenge, néhol fájdalmasan butuska alkotás. A sztori nem foglalkozik igazán azzal, hogy magyarázatot adjon a démonkocsi eredetére, hogy honnan és miért is jött (arra viszont gondoltak a készítők, hogy a végén lássuk, hová megy), valamint a szereplők esetlen viselkedése, a gyér színészi játék, a gyenge dialógok, a néhol átlátszó trükkök (különösen a burleszk hatású felgyorsítás), illetve a sztori olykor idétlen fordulatai gyakran meghúzzák az ember száját. (Számomra a legkínosabb jelenet, amikor a seriff idegesítő asszonypajtása nekiáll arcoskodni a kocsinak. Bár a cselekmény szempontjából volt funkciója (elterelni a kocsi figyelmét), az ember feje felett mégis folyamatosan a WTF?! lámpa villog a jelenet idiotizmusa láttán.) 



De ezeket a tipikus B-filmes gyengeségeit azonban jócskán tudja kompenzálni pl. a szépen fényképezett tájak látványával (gyönyörű westernhangulatú sivatagban zajlik a film jelentős része), a pörgős akciókkal, és persze magával az autóval, illetve főleg a suspense-el. Ugyanis a kétségbeesés és kiszolgáltatottság érzése, és az ebből fakadó klausztrofób hangulat, ami a kisváros közösségére és főleg a rendőrökre telepedik rá, miután több kollégájuk elvesztése után rádöbbennek, hogy mennyire tehetetlenek is valójában, remekül működik a filmben, ami ugye egy horrornál minimum elvárás, és ez itt is a film egyik erősségének mondható, már csak azért is, mert vér és gore szinte egyáltalán nincs benne, és egy oldschool fekete autó önmagában még nem kelt feszült hatást ugye.



Az ilyen típusú, tulajdonképpen autószörny-filmek a népszerűségüket részben a főleg Amerikára jellemző autómániának is köszönhetik. A fantomjárművek ugyanis sokszor egyedi gépek, film-exkluzivitások, ezért is válnak a film igazi és abszolút főszereplőjévé. Jelen esetben sincs ez másképp, a gyönyörű és valóban gonosz külsőt kapott 1971-es Lincoln Continental Mark III-at George Barris dizájner alakítottá át (neki köszönhető a 60-as évekbeli tv-sorozat Batmobileja is), és a démoni kocsi hamar népszerűvé is vált a horrorrajongók és az autóbuzik körében, és kultikussá való emelkedését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a kiváló Futurama sorozat egyik epizódja, ahol Bender egy ehhez nagyon is hasonlító autóvá alakul át. Egészen pontosan Vérbarkasszá. :) A filmhez egyébként három kocsi is készült, amiből kettőt a forgatás során természetesen leamortizáltak, a harmadik pedig ma is egy büszke gyűjtő tulajdonát képezi.


Ha már Nájtrájderrel kezdtem.... A KR egyik epizódjában ezt a rövid képsort vágták be, amikor KARR lezúg a hegyről. True strory! 

A Rettegés autója a szórakoztató B-filmek táborába tartozik, ahol a hibák ugyan feltűnnek, de különösebben nem zavarnak, mert a film így is működik, mint az a tragacs, ami ugyan már füstöl, büdös, hangos, de legalább nagy kaland vele ledöcögni a telekre. Én magam nem vagyok kimondottan autó vagy járműmániás, de ez a kocsi nálam is abszolút nyerő, van benne valami tényleg ördögi. Ebből a filmből például jöhetne egy remake, de csakis akkor, ha az is egy b-mozi lesz, és ugyanez (vagy hát egy ugyanilyen) a gép öldököl majd benne.


Trailer:

2012. július 1., vasárnap

Ezt hallgatom éppen: Mucous Membrane - Venus Of The Hardsell

A Mucous Membrane egy 77 és 79 között működő nem éppen legendás punkzenekar volt, amit John Constantine alapított Gary Lester nevű haverjával. A csapat jónéhány, főleg londoni koncert mellett még egy nem túl sikeres kislemezt is összehozott, rajta a lentebb is meghallgatható Venus of the hardsell című dallal, amiből videoklip is készült.


Oké, aki ismeri valamennyire a Hellblazer képregénysorozatot, annak valószínűleg már a poszt címéből leeshetett, hogy miről is van szó, de a John Constantine névből már mindenképpen. A fenti zenekar ugyanis sosem létezett, legalábbis a valóságban. Kedvenc képregénysorozatom főhőse, mielőtt okkult ügyekbe nem keverte magát, a 70-es évek végi punkhullámon próbált lovagolni, sikertelenül. Jamie Delano író, aki Constantine karakterét és jellemrajzát felépítette, nem csak a fiktív zenekart és annak nevét találta ki, de még a szóban forgó slágergyanús szerzemény dalszövegét is megírta, amit az említett videóklippel együtt a 89-es Hellblazer Annual #1-ben meg is lehetett tekinteni. De ha ez csak egy képregényben létezik, akkor mégis hogyan lehet itt most meghallgatni?

Úgy, hogy egy Spiderlegs nevű lelkes HB rajongó még 2006-ban megcsinálta a dalt, vagyis a rendelkezésre álló dalszövegre elképzelte a zenét és az éneket, és ezeket fel is játszotta, természetesen punkrock/posztpunk stílusban, egy másik lelkes rajongó pedig összevágta a képregényben látható videóklip rajzaival. A dolog inkább érdekesség, mintsem jó zene, mert ez egy elég nyers és amatőr felvétel, de annak nem is olyan rossz, sőt, nekem a hangulata pl. kifejezetten tetszik. De még Jamie Delanonak is bejött, mert a HB rajongói fórumon személyesen köszönte és dícsérte meg az amatőr interpretációt. Márpedig szerintem az felér minimum egy teltházas koncert sikerélményével. Kis átdolgozás után, jobb énekkel és persze kedvezőbb technikai feltételekkel akár még posztumusz sikert is hozhatna a Mucous Membrane-nek.