A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kaland. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kaland. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 25., szerda

Nikolai Dante: The Romanov Dynasty

Írta: Robbie Morrison
Rajzolta: Simon Fraser

Hogy mi kell egy igazán jó, de főleg szórakoztató képregénysorozathoz? Hát először is leginkább egy karizmatikus főhős, akire fel lehet építeni az egész szériát. Aztán nem árt az izgalmas környezet és a sok bonyodalomra okot adó alaphelyzet, a változatos mellékszereplők garmadája, sok akció, legalább annyi humor, és az egyediség végett lehetőleg minél több őrült és szokatlan ötlet. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Nikolai Dante mindezt egytől-egyig tudja garantálni.

A 2000AD magazin egyik legnépszerűbb és egyik leghosszabb ideje futó sorozatának a végére a napokban tettek végleg pontot a sorozat kitalálói, Robbie Morrison író és Simon Fraser rajzoló. A 97-ben, a magazin #1035. progjában indult széria sikeres húzócímnek számított, mindegyik sztori Morrison tollából származott, és pár hetes szüneteket leszámítva lényegében folyamatosan futott a magazinban az elmúlt 15 év alatt. (A 2000AD más karaktereihez hasonlóan még pár regény is napvilágot látott a 2000-es évek közepén, bár ezeket már más írta.)


Bevallom, a sorozat az én figyelmemet vagy inkább érdeklődésemet ezidáig valahogy nem tudta felkelteni. Nincs rá különösebb magyarázatom, hogy miért nem, egyszerűen csak ránézésre nem sikerült szimpatizálnom ezzel a kosztümös űroperával, sem a névadó főszereplővel. Aztán a sorozat befejezésének hírére mégiscsak adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem! Ugyanis már régen szórakoztam ilyen jól képregényen. Az első kötetet együltömben olvastam el (amit ritkán szoktam 100 oldal feletti köteteknél), és így végül saját példámon tanultam meg, hogy milyen helytelen dolog is "könyvet borítójáról megítélni".

A jövőben járunk, egészen pontosan 2666-ban. Az utolsó nagy forradalom után a volt szovjet államok romjain nagy hatalmú, gazdag és befolyásos Mafiya (sic!) dinasztiák emelkedtek fel, és terjesztették ki hatalmukat, nem csak az egész Földre, de a Naprendszerre is. A központi hatalom a legnagyobb klán, a Makarov dinasztia kezébe került, és Vlad, a Hódító kinevezte magát Minden Oroszok Cárjának. A Makarovok legnagyobb riválisa az ugyancsak jelentős hatalommal bíró Romanov dinasztia, akik viszont olyan különleges technológiával rendelkeznek, amiktől még a cár is tart, így a két dinasztia között egyfajta hidegháborús status quo áll fent.


Nikolai Dante, a kalandor, az értéktárgyak és a női szívek elrablója egy szerelmi légyottot követően bilincsben kerül a Cár elé, aki látva a férfi agilitását, felajánlja neki, hogy legyen a testőrsége, vagyis a Raven Corps tagja, amibe Dante más választása nem lévén, belemegy. Az első bevetés során (amin a cár lányával, későbbi állandó viharos kapcsolatának tárgyával, Jenával vesz részt) egy lezuhant űrhajó roncsában furcsa dolog történik vele. A hajót védelmező "Romanov Ragadozómadár" robot ahelyett, hogy végezne Dantéval, egy címert applikál a férfi vállára, ami utána aztán mint valamiféle tetoválás éktelenkedik ott. Ekkor Jena elárulja neki a titkot: Dantében is Romanov vér folyik, és a címer, amit kapott, a Romanovok titkos fegyvere, amivel csak a dinasztia elit tagjai rendelkeznek. Ez a címer egyfajta nanotechnológián alapuló földönkívüli szimbióta komputer, ami különleges harci tulajdonságokkal vértezi fel viselőjét. Például általa Dante képes ún. bio-pengét képezni a kezéből, de harci és atletikus képességei is fejlődnek, gyorsabban regenerálódik, illetve rendelkezik egy csak a Dante által hallható intelligens számítógéppel is, amely hasznos utasításokkal látja el tulajdonosát, és persze általa képes más számítógépeket is feltörni. Dante hamar ki is próbálhatja az újdonsült fegyverét és harci tudását, méghozzá a helyszínre érkező saját barátságtalan rokonain. Így aztán miután kiderült, hogy ő maga is Romanov, Dante abban a reményben, hogy ez már önmagában is jóléttel és persze féktelen szórakozási lehetőséggel jár, ott hagyja a Cár testőrségét, és a Romanovok szolgálatába áll. Ott viszont hamar kiderül, hogy a Romanovoknál sem jár alanyi jogon a jólét, azért mindenkinek magának kell megdolgoznia, ráadásul mivel Dante törvénytelen gyerek, a féltestvérei nem is fogadják éppen kitörő lelkesedéssel.


A rövidebb-hosszabb történetekből, és egy-egy részes, térdcsapkodósan humoros filler epizódokból álló első kötet természetesen főleg a karakter(ek) bevezetésére szolgál. Megismerjük Dante féltestvéreit is, akik a Címereik jóvoltából mind egyedi harci tulajdonságokkal bírnak (olyanok, mint valami sznob szuperhőscsapat), láthatjuk, hogyan lesz Dantéből a Rudinshtein hűbérbirtok hőse és egyben ura (a Romanovok az uradalmaik után részesednek, Danténak pont a legszegényebb jut), látjuk szakállas nővel csókolózni (egy hedonista Raszputyin-hívő szekta orgiáján) és párbajozni (pl. egy gorillával meg egy rakás törpe kínaival), a The Gulag Apocalyptic című akció dús zárósztoriban pedig nem csak egy interdimenzionális lénnyel vív meg, de ekkor kapja meg legendás fegyverét, a Huntsman 5000-ret, ami egy a genetikai kód alapján személyre szabott speciális fegyver, és amiben a lőszer magától pótlódik, ráadásul mindig automatikusan olyan, ami az adott szituációban a leghatékonyabb pusztítást tudja végezni. 


Morrison és Fraser igazán érdekes és a szó minden értelmében színes, nem teljesen szokványos cyberpunk világot teremtett, ami nagy részben a sorozat sikerének egyik kovácsa is. Ebben a jövőbeli orosz világbirodalomban a földönkívüli lények, a fejlett technológia találkozik az anakronisztikus futurizmussal, ahol a földi-, légi- és űrjárművek, az épületek, a fegyverek és egyenruhák mind magukon hordozzák a 18-19. századi Orosz Birodalom és a Viktoriánus korszak jellemző külsőségeit, de természetesen más téren is visszaköszön a múlt, elég ugye csak a neveket megnézni. Eleinte féltem is, hogy alaposabb történelmi ismeretek nélkül a fennálló viszonyokat és utalásokat nehezen tudom majd értelmezni, de hamar kiderült, hogy minimális párhuzam van csak a valós történelmi tényekkel, ahogy a főszereplőnek sincs igazi történelmi alapja, de irodalmi és pop-kulturális előképe annál inkább. 


Nikolai Dante ugyanis egy klasszikus karakter, illetve pont, hogy több klasszikus karakter hibridje. Nagyszájú, hencegő kalandor, hivatásos tolvaj és csábító, aki a nők ágyából rendszerint az ablakon keresztül távozik, leginkább sietve. Zorro, Casanova, Tulipános Fanfan, Arsene és még inkább a III. Lupin távoli leszármazottja, aki amikor csak lehet, bajba sodorja saját magát, de a szerencséje és éles esze természetesen rendre kihúzza belőle. Kedvelt szavajárása a Bozsemoj, a Diavolo, illetve a Fuoco, amiket többnyire a szorult helyzetek során hajtogat, így aztán elég gyakran. Emblematikus személyes mottója azonban az "I'am too cool to kill", ami bár Dante beképzeltségének állandó bizonyítéka, de a történetek során mégis rendszerint igazolódni látszik. Kolja a legszorultabb szituációkban sem ijed meg, annál inkább szájhősködik, és az ellenkező nem láttán szinte képtelen egy fejjel, a felsővel gondolkodni. Mindenképpen említésre méltó a Jenával való nem hétköznapi kapcsolata, hiszen lépten-nyomon összefut a cár lányával, aki Dantét többnyire puskavégen szeretné látni, Dante Jenát pedig ugye valami egészen másnak a végén, de a bajból legtöbbször mégis csak közösen kénytelenek kimászni. Kettejük viszonya a Leia hercegnő és Han Solo, illetve Indiana Jones és bármely női partnere közti, cikázó villámokkal kísért viharos kapcsolatokat idézi. De a Dante hangos lelkiismereteként működő, kissé cinikus Címer megjegyzései is roppant szórakoztatóak, őt talán Kitthez tudnám hasonlítani, csak sokkal több cinizmussal


Simon Fraser rajzai energikusak, látványosak, de lazák, és kiválóan alkalmasak a humor közvetítésére, ami ez esetben rendkívül fontos fegyvertény. Az első kötetben Fraser mellett találkozhatunk még olyan alkalmi ceruzaforgatókkal is, mint az aprólékosabban kidolgozott stílust képviselő Chris Weston (itt Spaceboy néven), Charlie Adlard, vagy a kicsit őrültebb stílusban nyomuló 2000AD veterán, Henry Flint. A Nikolai Dante egyébként annyira sodró lendületű egy olvasmány, hogy bevallom, alig tűntek fel a rajzolóváltások, bár túl jelentős látvány és hangulatbéli különbségek egyébként sincsenek.

A képregénysorozat fő vonzereje elsősorban Dante karaktere, a humor, illetve a már említett anakronisztikus cyberpunk jövőkép, és Morrison pedig ügyesen használja fel ezeket a történetek során. A Nikolai Dante során egyszerre olvasunk történelmi kalandot, szórakoztató ponyvát és izgalmas science-fictiont, és pontosan ezen sokféleség, és ennek eltalált egészséges egyensúlya miatt is válik "letehetetlenné" a kötet.


Számomra rendkívül kellemes meglepetés eddig a Nikolai Dante, és mivel elejétől a végéig Morrison írta, így nincs okom kételkedni a folytatások minőségében. Az mondjuk már az én pechem, hogy a sorozatnak be kellett fejeződnie ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni. De most már én is mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy próbálkozzon vele, mert könnyen szerelem lehet a vége.



2012. május 22., kedd

The Viking Sagas (1996)

- Viking Monda

R.:  Michael Chapman

Izland, a vikingek kora. A trónbitorló Ketil legyőzte Valgardot, a sziget uralkodóját, és megszerezte tőle a szent kardot is. De Valgard fia, Kjartan (Ralf Möller) magához ragadva a kardot megszökik, és bosszút esküszik. Ehhez azonban először meg kell találnia Gunnart (Sven-Ole Thorsen), a nagy harcost, aki majd kiképzi, hiszen csak így van esélye Ketil ellen. Gunnar után kutatva eljut a Törvényhozó falujába, de ott azt a hírt kapja, hogy Gunnar évek óta bujkál, de megengedik neki, hogy a visszatéréséig ott maradjon a faluban. Kjartan ezalatt beleszeret Guldrunba, a Törvényhozó lányába, aki azonban éppen az esküvőjére készül.



Imádom a vikingeket (még a nindzsáknál is jobban), és úgy általában az északi mitológia nagy rajongója vagyok, de sajnos igazán autentikus mozgóképes alkotás még nem született a témából. Meglepő módon a Viking Monda nagyon közel van hozzá, pedig valójában csak egy gyengus másodvonalbeli történelmi kalandfilmről beszélünk. Ezt az ambivalenciát nagyon jól tükrözik egyébként az Imdb-s értékelések is, ahol a 4.9-es átlagot elég szélsőséges vélemények alakították ki.



Michael Chapman a Taxisofőr, a Dühöngő Bika, a Szökevény, és meg egy rakás más hollywoodi sikerfilm kétszeres Oscar-jelölt operatőrének rendezői pályafutása nem túl fényes: három középszerű film a 80-as évekből, és ez, a máig utolsó rendezése. A Viking Mondában Chapman fogta a legismertebb izlandi szágákat (főként a Laxdæla és a Njals szágát) és azokból, illetve azok alapján egy kicsit nyakatekerten elővezetett, de mégis egyszerű és sablonos ("megölték apámat, ezért kitanulom a harcot az öreg mestertől, hogy bosszút állhassak, de előtte levarrom a törzsfőnök lányát") kalandfilmet hozott össze, sok harccal és sok vérrel. A Viking Monda mint film, nem különösebben jó, bár nem is nézhetetlenül rossz. Láthatóan kevés pénzből készült, a főszerepben két B-film ikon izomkolosszust láthatunk, akik közül egyik sem tagja a Royal Shakespeare Company-nek, de mégis leginkább a rendezés és a forgatókönyv a film szűk keresztmetszete. Ami miatt viszont rendkívül figyelemre méltó alkotás, hogy meglepően autentikus.



Itt ugyanis a vikingek nem csak vérengző, kegyetlen és barbár hordák, hanem törvények és hagyományok szerint élő, hogy úgy mondjam, politikailag abszolút szervezett harcosok. Ehhez még hozzájönnek a korhű jelmezek és díszletek (amennyiben nem valami skanzenben forgatták), amik szintén arra engednek következtetni, hogy a készítők benéztek pár múzeumba, vagy történelemkönyvbe is, és nem csak a Xéna/Herkules széria műanyag kellékeiből újítottak be cuccokat. És a hitelességhez nem kis mértékben hozzájárul még az is, hogy az egész film "eredeti" helyszínen, a gyönyörű Izland vadregényes tájain került leforgatásra, és mondanom sem kell, hogy a film egyik főszereplője maga a mesés vidék. Látva ezeket a civilizáció által megkímélt sziklás, zuzmós, jéggel és sárral borított kopár tájakat, az ember szinte érzi a nyirkos hideget a nyakán, a metsző szelet az arcán, és magát a történelmi légkört is. Az meg már csak külön plusz, hogy a germán barbár, és a dán viking mellett kizárólag helyi, a nemzetközi filmvilág számára ismeretlen, de korrektül játszó izlandi színészt láthatunk.



A Viking Monda nagyon véres film, ahogy az izlandi szágák is. Kezek, lábak, fejek hullanak, tetemes vér serken az acél nyomán, és a film talán legemlékezetesebb jelenetében Valgard a saját beleit egy hatalmas álló szikla köré tekeri, ami elsőre (sőt másodikra is) abszurdnak tűnhet, de valójában ez is a Njáls szágából van átvéve (bár ott egy tölgyfa szerepel), szóval ezt ne a filmeseknek tessék felróni.


Kettős érzéseket vált ki az emberből ez a film. Kicsit esetlen, olcsó, mesterkélt, de sok tekintetben meg egészen magával ragadó hangulatú. Chapman remek operatőr, de a rendezés és írás már egyértelműen nem az ő asztala, hozzáértőbb kezekben, kicsit jobb színészekkel és persze egy összeszedettebb forgatóval akár a legjobb viking témájú film is lehetett volna belőle.


Trailer:


2012. május 9., szerda

Man From Deep River (1972)

- Il Paese del sesso selvaggio
- Sacrifice! 

Rendezte: Umberto Lenzi

Bradley (Ivan Rassimov), az angol természetfotós Thaiföldön dolgozik, amikor egy dzsungeltúra során foglyul ejti őt egy őslakos törzs. A bennszülöttek a búvárruhája és a békatalpak miatt először halembernek hiszik, majd később rabszolgaként dolgoztatják a faluban. Többszöri sikertelen szökési kísérletet követően Bradley végül szép lassan elnyeri a falubeliek bizalmát és a közösség megbecsült tagjává válik, olyannyira, hogy aztán feleségül veszi a törzsfőnök meseszép lányát, Marayát (Me Me Lai), és miután már a baba is úton van, a férfi már nem is vágyik vissza a civilizációba. De az idillbe végül beleront a falu féltékeny varázslója, és a támadó Kuruk, akik egy emberevő törzs.



A Mondo filmeket nem számítva, Lenzi Man From Deep River-jét tartják a kannibálfilmek prototípusának, a zsáner úttörőjének, a műfaji alapok (klisék) lefektetőjének, bár maga a hírhedt kannibálfilm hullám csak évekkel később indult el Deodato Ultimo Mondo Cannibale című alkotásával, ami egyébként eredetileg ennek a folytatása lett volna (ha Lenzi kevesebb tiszteletdíjjal is beéri). Pedig a Man From Deep River valójában nem is kannibálfilm, mert a legcsekélyebb részben szól csak az emberhús csócsálásáról, maguk a kannibálok is csak a film második felében bukkannak fel, mint ellenség. Sokkal inkább egy klasszikus Pocahontas sztorit kapunk, de aki azt hiszi, hogy így a filmben csak némi szirupos lamúr okozhat majd gyomorforgatást, az bizony hatalmasat téved.


Egy kellemesebb egzotikus népszokás :P


A filmet a Sziúk Fogságában című amerikai western alapsztorija ihlette, aminek beszédes címe is sejteni engedi, hogy csak az alapvetés szolgált mintaként. Tulajdonképpen Lenzi egy meglepően korrekt kalandfilmet csinált belőle, ahol a "culture clash" végül ezeknek a különböző kultúráknak a sikeres egymásra találásába torkollik, és a sztori főleg erről szól, vagyis hogyan próbál Bradley megszökni, és végül megszokni ebben az egzotikus mikrokozmoszban. De azért mégiscsak egy exploitationről van szó, tehát nem marad el a sokkolás sem, ami most sem feltétlenül a trükkök által (nyelvlevágás, alkarból való falatozás), hanem elsősorban az igazi állatok leölésének premierplánban való bemutatásával lehet képes borzongást, némelyeknél meg bizonyára felháborodást kiváltani. A film elején ugyan figyelmeztetnek, hogy bár ezen jelenetek megrázóak lehetnek, de a készítők célja, hogy azokat a valós mivoltukban mutassák be. Ez persze csak ügyes mosakodás, pláne, mivel ezen képsorok azért az esetek többségében öncélúak. A mongúz és kobra harca vagy a kakasviadal még csak matiné a krokodil kibelezése, a majomskalpolás vagy a kecske lenyakazásához képest, tehát a túlérzékeny állatbarátoknak csak óvatosan! Bár a neten ma már két klikk után ezerszer rosszabbat dob a gép.




Ez tulajdonképpen egy korrektül összerakott kalandfilm jövendőbeli vegetáriánusoknak, állatgyűlölőknek, vagy romantikusabb hajlamú horror fanoknak, de természetesen minden valamirevaló exploitation rajongónak is kötelező. A zenéje kellemes, Rassimov játéka is korrekt (ő és Me Me Lai egyébként még legalább két kannibálfilmben jeleskedik ezen kívül), és a műfaji kötelezőeken túl (cicik, szex, nemi erőszak, valós és filmes gore), egy viszonylag értelmes történetet is kapunk, ami ha nem is villámgyors, itt-ott döcög is, és nincs is tele éppen meglepetésekkel, azért tisztességesen le tud kötni másfél órára. 


Trailer


A film jócsaja


Me Me Lai



2012. április 11., szerda

Tarzana, the Wild Girl (1969)

-Tarzana, sesso selvaggio 

R.: Guido Malatesta (mint James Reed)

Egy gazdag angol üzletember felesége és kislánya 15 évvel ezelőtt lezuhant az afrikai dzsungelben. Most azonban a férfi fülébe jut a hír, miszerint egy a kenyai dzsungelben élő törzsnek egy fiatal fehér bőrű királynője van. A férfi meg van róla győződve, hogy ez a királynő nem más, mint az ő halottnak hitt lánya, ezért expedíciót indít a felderítésére és hazahozatalára, mivel a lány lenne az egyetlen örököse.

Pont 100 éve, hogy először megjelent Edgar Rice Burroughs lián-függő ponyvahősének első története egy amerikai magazinban. A karakter hamar rendkívül népszerű lett, és később óriási hatással bírt a popkultúrára is, számos folytatás, feldolgozás és persze vadhajtás is készült az évek során, valamint természetesen megjelentek a legalább annyira népszerű női verziók is filmen, regényben, képregényben egyaránt. (Trivia: Bár a lenge öltözetű dzsungelhősnők nagyrészt Tarzan ihletésre születtek, de a karakter archetípusa valójában még magánál a nagy Tarzannál is korábbi múltra tekint vissza. Az első ún. "Jungle Girl" W.H. Hudson 1904-ben megjelent Zöld Paloták című romantikus regényének dzsungellakó hősnője, Rima volt.)

Arra látták azt az állatbuzi fehér spinét!
Az olaszok persze nem is lennének olaszok, ha nem az erotika felől közelítenék meg a témát. A Tarzana, a Vad Lány tulajdonképpen nem más, mint a klasszikus Tarzan női verziója nagyon olcsó és nagyon ócska kivitelezésben, viszont rengeteg öncélú cicimutogatással. És ha férfi társaimnak valamiért érdemes megnéznie, akkor csakis az utóbbi miatt.

Hörgh, Tarza...Tarzana, ki..kicsit gyengédebben szeress, ha kérhetem!

Na jó éjt Csita, aztán semmi ungawabunga a takaró alatt!

Bárcsak lenne kandallóm!
Mert hogy a film maga roppant unalmas, kalandfilm létére kaland alig akad benne, hacsak valaki a műdzsungelben örökkévalóságig tartónak tűnő baktatást nem találja izgalmasnak. A karakterek tipikusak és unalmasak, szőke titkárnő (Franca Polesello), szőke jóképű vadász (Ken Clark), de az expedíció összetétele természetesen nem nélkülözi a kétes egyéneket sem, mint pl. a főnöke pénzére áhítozó sunyi szemű titkárt, vagy az állandó kangörcsét kordában tartani képtelen rosszéletű akárki (Raf Baldassarre), akiknek persze egészen más terveik vannak Tarzanával a megtaláláson túl.

Csak egy nyíl! Már megijedtem, hogy infarktus.

Már csak két pálca, és megvan a kacsintós Nena pénztárca!
A csudaszexi Tarzana (Femi Benussi) persze eközben mit sem sejtve arról, hogy miféle alakok ólálkodnak utána, tökéletes harmóniában él az állatokkal a dzsungelben. Minden napját elefántlovaglással, kis oroszlán simizéssel, meg a nevén nem nevezett csimpánz sidekickkel való piros pacsizással telik (a csimpánzt valószínűleg valami szefóssal szinkronizáltak, mondjuk ettől marha vicces), semmi stressz vagy devizahitel probléma nem kísérti törékeny lelkét. Persze amikor veszélyben az őserdei idill, vonyításával egykettőre mozgósítani tudja az állatvilágot (mely leginkább természetfilmekből összevágott jelenetekben merül ki). 





A naturális naivság gyönyörű, őzikeszemű szobra ő. Kicsit fura az üvöltése (inkább rohadtul idegesítő), és a liánozási technikája is megmosolyogtató, és még csak nem is az a tipikus harcos amazon típus, de kit zavarna az ilyesmi, mikor cserébe a film legnagyobb részében a csodás keblei és persze a csodás önnönmaga kellemes látványában gyönyörködhetünk. A film igazi főszereplője tulajdonképpen az ő két melle. Femi Benussi gyönyörű és kívánatos nő, ebben benne is foglaltatik minden, hogy miért is volt tökéletesen alkalmas erre a színészi játékot nem különösebben kívánó szerepre.

Na, ezek a mellek, kisanyám!
...
A film zárójelenete maga a gyönyör. Mikor végül Doris, a ledérkedésben szintén jelesül vizsgázó szőke titkárnő és Glen, a film macsójának számító szőke vadász megleli (sarokba szorítja) Tarzanát, a vad csaj ijedt őzikeként reagál a találkozásra, de miután Doris előrelépve kigombolja a blúzát és megmutatja melleit, mondván "Ugyanolyanok vagyunk.", Tarzana felismerése orgazmikus megkönnyebbülést hoz, és végül mindhárman, kéz a kézben elsétálnak egy jobb és civilizáltabb élet felé. Ha teszem azt, Glen gombolta volna ki a nadrágját, akkor valószínűleg egy egészen más befejezést kaptunk volna.

Gyere Tarzana, ismerek egy jó plasztikai sebészt.
A Tarzana, the Wild Girl nem is film, hanem egy 80 perces cicimustra, unalmas és érdektelen közjátékokkal megszakítva. Így aztán akármilyen pocsék is, valami "fura okból" mégis megbocsájtó vagyok vele, de ez a pontszámot mondjuk akkor sem fogja befolyásolni. Csak elviselhetővé tették, de attól még közel sem ajánlom.


Túl sok mell!