2017. október 25., szerda

THE CANDY SNATCHERS (1973)

Rendezte: Guerdon Trueblood

Egy háromfős társaság (Tiffany Bolling, Brad David, Vince Martorano) elrabolja a 16 éves Candyt (Susan Sennett), abban bízva, hogy a lány ékszerbolt tulajdonos apja (Ben Piazza) majd gyémántokban fizeti ki a váltságdíjat. Két dologgal azonban nem számoltak. Az egyik egy néma kis szemtanú, illetve hogy a lány (mostoha)apja egyáltalán nem akarja Candyt élve visszakapni, sőt...
 
Az amerikai grindhouse korszak klasszikusait két csoportba lehet osztani. A mainstreamebb közönség által is legalább hallomásból ismert kult-mozik, amiket azért egy tájékozottabb filmgurunak mindenképp illik ismerni (ilyenek pl. a Night Of The Living Dead, Texas Chainsaw Massacre), illetve azok az obskúrus gyöngyszemek, amik már tényleg csak a szakavatott filmbuzik toplistáin szerepelnek, és szinte csak speciális fórumokon, blogokon lehet róluk olvasni, annyira elfeledettek/felfedezetlenek.


A The Candy Snatchers mindenképpen az utóbbiak közé sorolható, bár a film viszonylagos ismeretlensége nem kis részben annak köszönhető, hogy a maga idejében sem keltett nagy feltűnést, mivel kevés helyen lett bemutatva, így a 80-as, 90-es években már csak kizárólag a Tarantinófélék emlékezetében élt (meglep valakit, ha azt mondom, hogy ez az egyik kedvenc filmje?) egészen a 2000-es évekig, amikor végre valakinek eszébe jutott kiadni DVD-n. Bár felkapva ezután se lett, de legalább a műértő közönség magáévá tehette az élményt, ráadásul jó minőségben.


Sean a film legjobb és egyben legcukibb karaktere
A fura nevű Guerdon Trueblood egyetlen filmrendezése (amit egy valós emberrablási eset, valamint Az utolsó ház balra című szintén kultklasszikus ihletett) tipikus olcsó exploitation, amiben az alacsony költségvetést nem öncélúsággal, hatásvadászattal, kiszámíthatósággal, hanem kidolgozottabb ötletekkel, karakterekkel és forgatókönyvvel, valamint értő rendezéssel kompenzálták. A film sztorija fordulatos, a tempója egészen dinamikus, a színészi játék korrekt, de még az operatőri munka is szokatlanul igényes. A film bő másfél órája annak ellenére sem unalmas, hogy vérben, szexben az átlag exploitationökhöz képest szegényebb, és a mozgalmasabb jelenetek is főleg az utolsó 15 percre korlátozódnak, ami viszont igencsak emlékezetes egy utolsó 15 perc.


A The Candy Snatcherst fekete komédiaként határozhatjuk meg, és bár ez a fekete humor végig megmarad, sokat vigyorogni nem fogunk rajta, az események előrehaladtával ugyanis fokozatosan válik a film egyre komorabbá, erőszakosabbá, hogy a végére egy olyan mesterien gonosz fináléban csúcsosodjék ki, amilyet még ma is ritkán mernek meglépni a filmesek. A film három szálon fut. Elsődlegesen a botcsinálta emberrablók szemszögéből láthatjuk az eseményeket, illetve a nem kevésbé elvetemült ékszerboltos saját önző kis terve is lelepleződik, amihez pont kapóra jött mostohalánya eltűnése.

Majd pont a film egyetlen cici-párját nem mellékelem... (Tiffany Bolling és az ikrek)
De a film igazi sztárja és emblémája Sean, az angyalarcú szöszi autista kisfiú (a rendező valóságban is autista fia, Christopher nagyszerű alakítása), aki a film romlott lelkű gazembereinek tökéletes ellentétpárja. Bár életkora és némasága okán befolyása tulajdonképpen nem is volt a történtekre (a rendőrséggel egy beszélő bábun keresztül próbálja felvenni a kapcsolatot, sikertelenül), de bátorságával és talpraesettségével mindent megpróbál, hogy segítsen Candynek. Nézőként végig szurkolunk neki, őszintén féltjük, és nem is elsősorban az emberrablóktól, annál inkább a "családi tűzfészektől", azon belül is hisztérikus abuzív anyjától (Bonnie Boland). A film igazi fő gonoszának tekinthető anyuka dühöngő terrorjára a kis Sean mindig mosolygós sztoikussággal reagál, és nem hagyja magát eltántorítani céljaitól. Ezekbe a családi jelenetekbe gyakorlatilag több feszültség és dráma jutott, mint a film többi részébe összesen, pedig ez csak egy a fő cselekménytől független, de egyáltalán nem jelentéktelen mellékszál.

Candy Crush
Mázli, hogy nem felejtődött el örökre ez a nagyszerű filmecske, ami korszakának egy igazi gyöngyszeme, és bár halvány kultusza azért mindig is volt, most már esély van rá, hogy lassan méltó helyére kerüljön a többi ismertebb (de nem feltétlenül jobb) grindhouse klasszikus közé.


A film jócsaja:

A filmben lényegében csak jócsajok vannak, de a legjobb csaj vitathatatlanul az ékszerboltos apuka szeretőjét alakító Phyllis Major

A szexi titkárnőknek mindig is jól állt a szemüvegszár evés

Sajnos az egykori modell 1976-ban elhunyt, miután túladagolta a gyógyszerét. :(

2017. június 15., csütörtök

Svengali (1931)

R.: Archie Mayo

Svengali a kétes hírű zeneoktató és zeneszerző, aki az 1850-es évek bohém Párizsában él, a zeneoktatás mellett főleg jóhiszemű nők befolyásolásával és kihasználásával próbál nagyobb pénzre szert tenni. Mikor a mindenki által megvetett férfi talákozik a naív és gyönyörű modellel, Trilby O'Farrell-el, őt is a bűvkörébe vonja azzal, hogy hipnotizálja. A korábban nem éppen tehetséges lányból a transz hatása alatt egy angyali hangú díva válik, aki meghozza a sikert, elismerést és gazdagságot Svengalinak is, csak egy dolgot nem kap meg tőle: a szerelmet.

George du Maurier 1894-es regényéből, a Trilby-ből számos filmfeldolgozás született, olyannyira, hogy ez már az ötödik a sorban, egyben az első, ami már hangosfilm. De a mű feldolgozásai a színpadokon is nagy népszerűségnek örvendtek és örvendenek a mai napig is. A regény a maga idejében rendkívül népszerű volt, és rendkívüli hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a "svengali" azóta az olyan emberek metafórájává vált, akik önös érdekből a háttérből irányítanak és kihasználnak kiszolgáltatott, naív embereket, legfőképp művészeket. Sőt, a bűvészek egy trükkös kártyapaklit is így hívnak, az egyik londoni színpadi feldolgozásban használt vékonykarimás kalap pedig azóta is trilby kalap néven ismert. De számos egyéb dolog mellett még egy floridai várost is Trilbynek neveztek el a regény nyomán. És nem utolsó sorban a mű egy másik világhírű irodalmi klasszikust is megihletett, ez pedig az Operaház fantomja Gaston Leroux-tól. De a regény kapott komoly kritikát is, ami a filmet látva sem tűnik alaptalannak. A torz, ápolatlan és ördögien manipulatív Svengaliban könnyen fel lehet ismerni az adott kor negatív zsidó sztereotípiáit, és emiatt du Maurier művét többen is antiszemitának tartják, köztük maga George Orwell is.



Horror-klasszikusról beszélünk, de ezt a műfaji besorolást nem kell szigorúan venni. Svengali hipnotikus képességét ugyan lehet természetfelettinek mondani, de a történet és a film nem operál különösebben a félelem vagy a feszültségkeltés eszközeivel. Sokkal inkább egy sötét romantikus thrillerről beszélhetünk, de a központban inkább Svengali sötét konspirációja és annak végzetszerű bukása áll. Viszont kétségtelen, hogy maga Svengali ördögi alakja és praktikái, valamint a baljós miliő kapcsán jogosan rászolgált a gótikus horror jelzőre is. A film látványvilága ugyanis egészen lenyűgöző, különösen az első felében. Az impozáns expresszionista díszletek (sőt makettek), a hatásos fény-árnyék játékok, valamint az ezekre épülő látványos fényképezés egyfajta sötét fantasy világba helyezik a cselekményt és a szereplőket. Anton Grot művészeti rendező és Barney McGill operatőr meg is kapta érte megérdemelt jutalmát egy-egy Oscar szobor alakjában.



A legendás John Barrymore alakítása és átlényegülése hibátlan, az ő Svengalija máig az etalon. A Trilbyt alakító Marian Marsh sem kevésbé meggyőző, emellett ráadásul olyan jelenség, akibe a megjelenése pillanatában menthetetlenül és azonnal belezúg a léha férfiszív (bár ekkor még 17 éves volt mindössze). A film anyagi sikere arra sarkalta a Warner Brotherst, hogy sietve leforgasson még egy horrort Barrymore és Marsh párosával, amit még abban az évben be is mutattak. Ez volt a The Mad Genius Kertész Mihály rendezésében.

A Svengalinak megérdemelten ott a helye a korszak másik két nagy manipulátora, a két doktor, Caligari és Mabuse között.



A film jócsaja:


Marian Marsh