A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B-film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B-film. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. május 31., csütörtök

The Devil's Rock (2011)

R.: Paul Campion

A második világháború idején két új-zélandi kommandós érkezik az egyik Csatorna-szigetre a partraszállás előestéjén, azzal a feladattal, hogy diverzáns akciójukkal elvonják a németek figyelmét a normandiai partokról. A szigeten található katonai erődítményből azonban női sikolyokat és üvöltéseket hallanak, ezért a két Kiwi azt gyanítva, hogy esetleg az övéiket kínozzák, behatol az objektumba, ahol egy rakás halott, egy őrült náci, és ő okkult szertartásának eredménye várja őket.



Mostanában mindenki a Hold túlsó felére vándorolt nácikkal van elfoglalva, de én csak azért sem róluk regélek most, hanem egy másik, kisebb volumenű okkult nácis témájú filmről, aminek érthető módon közel sem volt olyan nagy hírverése, pedig véleményem szerint kijárna neki a nagyobb figyelem. A The Devil's Rock egy szolid költségvetésű független új-zélandi horror, amit az angol születésű, és egyébként nagy költségvetésű hollywoodi filmek vizuális effekteseként melózó Paul Campion forgatott, méghozzá nagyrészt saját zsebből és mindössze két hét alatt. (Campion eddig két rövid filmet rendezett csak, az Angolnalányt és a Pokolhörcsögök Éjszakáját. Ezt a címek miatt le kellett írnom.) A kis büdzsét a rendező azonban okosan használta fel, mert nem a látványon spórolt, hanem inkább minden máson, vagyis nem akart nagyobbat markolni, mint ameddig a takaró ért, ezért inkább egy visszafogottabb, kevés szereplős kamarahorrort csinált, ahol csak kevés trükkfelvételre volt szükség, viszont azok legalább normálisan néznek ki. És bár a legtöbbet a sztoriból kellett feláldozni cserébe, a végeredmény így is példamutatóan korrekt, vagy mondjuk inkább egyszerűen úgy, hogy tök jó lett.




Az enyhén Lovecraft ihletésű és hangulatú történet nem tocsog percenként a vérben (bár nem is spórol vele), főleg a suspensere épül, és azzal nagyon jól és okosan is bánik. Ha maga a sztori egyébként nem is valami eredeti vagy éppenséggel újszerű, és érthető okokból kicsit túlbeszélt is, a lehetőségekhez képest még így is nagyon izgalmas bír lenni, és képes elejétől a végéig teljesen lekötni a figyelmet, ami azért nagy szó. A feszültségteremtés, a látvány, a színészi játék, és még a dialógusok is több, mint rendben vannak, ahogy a gore effektek is dicséretesen impozánsak (még egy Cannibal Holocaust homázsra is futotta), szintúgy a szexi démoncsaj maszkja, ráadásul az olcsó CGI-tól is meg lettünk kímélve, ami véleményem szerint a mai B-filmek legnagyobb rákfenéje.



A The Devil's Rocknál egyértelműen látszik, hogy a hozzáértéssel semmi baj, inkább csak a szűkös anyagi források szabtak neki korlátokat, de azokon belül viszont remekül teljesít. Szerintem ezt most egy ígéretes bemutatkozó filmként értékelhetjük, abban bízva, hogy legközelebb már több pénzből tud Campion dolgozni. Ő már lényegében ott van Hollywoodban, nagy csalódás lenne, ha nem tudna onnan feltörni. Bevallom, a filmtől én nem vártam sok jót, a téma meg a (félrevezető) poszter vett csak rá a megtekintésére, de ehhez képest jól eső pozitív csalódás ért. Bárcsak legalább ilyen lenne, minden kis költségvetésű B-horror. Az új-zélandiak uralkodnak!


Trailer:

2012. március 6., kedd

Corman's World: Exploits of a Hollywood Rebel (2011)

Producer, rendező, alkalmi színész, film mogul, legenda. Valamirevaló filmbuzinak illik ismernie Roger Cormant. Nem is feltétlenül, mint a B-film császárt, hanem mint az ambiciózus független filmest, aki még a kudarcból is pénzt tudott látni, aki megannyi rendező- és színészóriás mentora volt, és aki ott volt Új-Hollywood megszületésénél. Corman maga Hollywood. Csak nem a csilli-villi Hollywood, hanem az a másik.

Hiába bálványozzák régóta a másodvonalbeli filmek rajongói, hiába beszélnek róla kenetteljes tisztelettel egykori tanítványai, szakmai elismerése sokat váratott magára. Na persze nem konkrét filmjeiért, hanem az összmunkásságáért, a Filmért tett áldozatos munkájáért. 2009-ben végül a tiszteletbeli Oscar-díj odaítélésével az akadémia könnyített a lelkiismeretén. Szerény véleményem szerint az igazi elismerést sokkal inkább az olyan dokumentumfilmek jelentik, mint pl. ez is. Cormanról már évtizedekkel ezelőtt is készült igényes dokumentumfilm (Roger Corman: Hollywood's Wild Angel (1978) ), nagyrészt ugyanezekkel a szereplőkkel, de azóta több óceánnyi víz folyt le az Amazonason, tehát bőven indokolt lett egy újabb, még teljesebb áttekintés a 86 éves mester hat évtizedet felölelő életművéről. Bár Corman még mindig aktív, de az akadémiai díjjal együtt mégiscsak lezárult egy korszak az életében. 



Alex Stapleton másfél órás dokumentumfilmjében igencsak impozáns a beszélő felsőtestek listája. Jack Nicholson, Ron Howard, Martin Scorsese, Robert DeNiro, Joe Dante, William Shatner, David Carradine, Peter Fonda, Bruce Dern, Jonathan Demme (aki fiatalon úgy nézett ki, mint Kevin Smith, idősen meg mint Falco), Peter Bogdanovich, csak hogy párat említsek a teljesség igénye nélkül, de a sztárokon túl természetesen közeli kollégák, családtagok is hozzájárulnak a tiszteletadáshoz.

A dokumentumfilm igényes, hangulatos (zene: Air), információgazdag, bevágott film és korabeli interjú jelenetekkel van tarkítva, rengeteg közreműködőt és sok értelmes és érdekes megosztott gondolatot vonultat fel. Corman Mexikóban felügyeli Dinoshark című újabb szörnyfilmjét a Syfy csatornának, melyben egy nőt marcangol éppen a stábtag karjaira húzott nevetséges műdinófej. A dolog körbeért, mintha csak újra az 50-es években járnánk. A higgadt mester sztoikus nyugalommal utasítgat, ellenőrzi a forgatókönyvet, majd megoszt a nézőkkel egy bölcsességet: az első gyilkosságnak nagyon sokkolónak kell lennie, a következőnek már kevésbé, végül a csúcsponton már mindennek vérben kell úsznia.




Ezután hagyományos kronológiai sorrendben kerül áttekintésre Corman életpályája, maga a főszereplő és a közreműködők anekdotáival és egyéb hozzáfűzéseivel kísérve. A korai évektől, az első olcsó filmektől, és a fiatal Nicholson felfedezésétől (egy színitanodában ismerkedtek meg) eljutunk a sikeres Poe adaptációkig (illetve a maradék díszletben és időben, maradék színészekkel összedobott nem hivatalos Poe filmig, a Terrorig). Majd szóba kerül Corman talán legkomolyabb filmje (és egyben első pénzügyi bukása), a nagy botrányokat kavaró The Intruder is, mely érzékeny témát boncolgatott érzékeny időkben (főszerepben a karrierje elején járó William Shatner). Betekintést nyerünk az AIP korszakba, és tájékozódhatunk a motoros film zsánert beindító hatalmas sikert arató The Wild Angelsről, mely Peter Fonda karrierjének, és ellenkultúra-ikonná válásához is jókora lökést adott. Ezután érkezett a Corman számára igencsak kedvező grindhouse korszak és a New World Pictures megalapítása, a külföldi filmek forgalmazása, majd következett a Star Wars, a Cápa és a nagy költségvetésű zsánerfilmek okozta sokk, és a B-filmek aranykorának hanyatlása. Végül lassan eljutunk ismét a jelenbe, az Oscarig, ahol egykori tanítványok tapsviharában szerényen megosztja egyszerű ars poeticáját: kockázatokat kell vállalni a sikerhez.




Corman neve manapság már többeknek mond valamit, de az ilyen dokumentumfilmekre is szükség van ahhoz, hogy jobban átlássuk, hogyan is működött a filmgyártás akkoriban Amerikában, és ez segít megérteni azt is, hogy miben is rejlik Corman nagysága. Low-budget filmesként azt elérni, hogy az öreg Jack Nicholsont megakassza a sírás, miközben róla beszél.... hát ott valami azért van. Alapos, szórakoztató és információkban tobzódó összefoglalást láthatunk, egy legendához méltó elismerést, ami persze koránt sem lehet teljes, de mégis jócskán lekapart a felszín alá is. Tarantinót nem pontosan idézve: Hollywood köszöni, a független filmgyártás köszöni, de mindenek előtt a Föld összes filmrajongója köszöni.


Tré-ler: