2012. május 31., csütörtök

The Devil's Rock (2011)

R.: Paul Campion

A második világháború idején két új-zélandi kommandós érkezik az egyik Csatorna-szigetre a partraszállás előestéjén, azzal a feladattal, hogy diverzáns akciójukkal elvonják a németek figyelmét a normandiai partokról. A szigeten található katonai erődítményből azonban női sikolyokat és üvöltéseket hallanak, ezért a két Kiwi azt gyanítva, hogy esetleg az övéiket kínozzák, behatol az objektumba, ahol egy rakás halott, egy őrült náci, és ő okkult szertartásának eredménye várja őket.



Mostanában mindenki a Hold túlsó felére vándorolt nácikkal van elfoglalva, de én csak azért sem róluk regélek most, hanem egy másik, kisebb volumenű okkult nácis témájú filmről, aminek érthető módon közel sem volt olyan nagy hírverése, pedig véleményem szerint kijárna neki a nagyobb figyelem. A The Devil's Rock egy szolid költségvetésű független új-zélandi horror, amit az angol születésű, és egyébként nagy költségvetésű hollywoodi filmek vizuális effekteseként melózó Paul Campion forgatott, méghozzá nagyrészt saját zsebből és mindössze két hét alatt. (Campion eddig két rövid filmet rendezett csak, az Angolnalányt és a Pokolhörcsögök Éjszakáját. Ezt a címek miatt le kellett írnom.) A kis büdzsét a rendező azonban okosan használta fel, mert nem a látványon spórolt, hanem inkább minden máson, vagyis nem akart nagyobbat markolni, mint ameddig a takaró ért, ezért inkább egy visszafogottabb, kevés szereplős kamarahorrort csinált, ahol csak kevés trükkfelvételre volt szükség, viszont azok legalább normálisan néznek ki. És bár a legtöbbet a sztoriból kellett feláldozni cserébe, a végeredmény így is példamutatóan korrekt, vagy mondjuk inkább egyszerűen úgy, hogy tök jó lett.




Az enyhén Lovecraft ihletésű és hangulatú történet nem tocsog percenként a vérben (bár nem is spórol vele), főleg a suspensere épül, és azzal nagyon jól és okosan is bánik. Ha maga a sztori egyébként nem is valami eredeti vagy éppenséggel újszerű, és érthető okokból kicsit túlbeszélt is, a lehetőségekhez képest még így is nagyon izgalmas bír lenni, és képes elejétől a végéig teljesen lekötni a figyelmet, ami azért nagy szó. A feszültségteremtés, a látvány, a színészi játék, és még a dialógusok is több, mint rendben vannak, ahogy a gore effektek is dicséretesen impozánsak (még egy Cannibal Holocaust homázsra is futotta), szintúgy a szexi démoncsaj maszkja, ráadásul az olcsó CGI-tól is meg lettünk kímélve, ami véleményem szerint a mai B-filmek legnagyobb rákfenéje.



A The Devil's Rocknál egyértelműen látszik, hogy a hozzáértéssel semmi baj, inkább csak a szűkös anyagi források szabtak neki korlátokat, de azokon belül viszont remekül teljesít. Szerintem ezt most egy ígéretes bemutatkozó filmként értékelhetjük, abban bízva, hogy legközelebb már több pénzből tud Campion dolgozni. Ő már lényegében ott van Hollywoodban, nagy csalódás lenne, ha nem tudna onnan feltörni. Bevallom, a filmtől én nem vártam sok jót, a téma meg a (félrevezető) poszter vett csak rá a megtekintésére, de ehhez képest jól eső pozitív csalódás ért. Bárcsak legalább ilyen lenne, minden kis költségvetésű B-horror. Az új-zélandiak uralkodnak!


Trailer:

2012. május 22., kedd

The Viking Sagas (1996)

- Viking Monda

R.:  Michael Chapman

Izland, a vikingek kora. A trónbitorló Ketil legyőzte Valgardot, a sziget uralkodóját, és megszerezte tőle a szent kardot is. De Valgard fia, Kjartan (Ralf Möller) magához ragadva a kardot megszökik, és bosszút esküszik. Ehhez azonban először meg kell találnia Gunnart (Sven-Ole Thorsen), a nagy harcost, aki majd kiképzi, hiszen csak így van esélye Ketil ellen. Gunnar után kutatva eljut a Törvényhozó falujába, de ott azt a hírt kapja, hogy Gunnar évek óta bujkál, de megengedik neki, hogy a visszatéréséig ott maradjon a faluban. Kjartan ezalatt beleszeret Guldrunba, a Törvényhozó lányába, aki azonban éppen az esküvőjére készül.



Imádom a vikingeket (még a nindzsáknál is jobban), és úgy általában az északi mitológia nagy rajongója vagyok, de sajnos igazán autentikus mozgóképes alkotás még nem született a témából. Meglepő módon a Viking Monda nagyon közel van hozzá, pedig valójában csak egy gyengus másodvonalbeli történelmi kalandfilmről beszélünk. Ezt az ambivalenciát nagyon jól tükrözik egyébként az Imdb-s értékelések is, ahol a 4.9-es átlagot elég szélsőséges vélemények alakították ki.



Michael Chapman a Taxisofőr, a Dühöngő Bika, a Szökevény, és meg egy rakás más hollywoodi sikerfilm kétszeres Oscar-jelölt operatőrének rendezői pályafutása nem túl fényes: három középszerű film a 80-as évekből, és ez, a máig utolsó rendezése. A Viking Mondában Chapman fogta a legismertebb izlandi szágákat (főként a Laxdæla és a Njals szágát) és azokból, illetve azok alapján egy kicsit nyakatekerten elővezetett, de mégis egyszerű és sablonos ("megölték apámat, ezért kitanulom a harcot az öreg mestertől, hogy bosszút állhassak, de előtte levarrom a törzsfőnök lányát") kalandfilmet hozott össze, sok harccal és sok vérrel. A Viking Monda mint film, nem különösebben jó, bár nem is nézhetetlenül rossz. Láthatóan kevés pénzből készült, a főszerepben két B-film ikon izomkolosszust láthatunk, akik közül egyik sem tagja a Royal Shakespeare Company-nek, de mégis leginkább a rendezés és a forgatókönyv a film szűk keresztmetszete. Ami miatt viszont rendkívül figyelemre méltó alkotás, hogy meglepően autentikus.



Itt ugyanis a vikingek nem csak vérengző, kegyetlen és barbár hordák, hanem törvények és hagyományok szerint élő, hogy úgy mondjam, politikailag abszolút szervezett harcosok. Ehhez még hozzájönnek a korhű jelmezek és díszletek (amennyiben nem valami skanzenben forgatták), amik szintén arra engednek következtetni, hogy a készítők benéztek pár múzeumba, vagy történelemkönyvbe is, és nem csak a Xéna/Herkules széria műanyag kellékeiből újítottak be cuccokat. És a hitelességhez nem kis mértékben hozzájárul még az is, hogy az egész film "eredeti" helyszínen, a gyönyörű Izland vadregényes tájain került leforgatásra, és mondanom sem kell, hogy a film egyik főszereplője maga a mesés vidék. Látva ezeket a civilizáció által megkímélt sziklás, zuzmós, jéggel és sárral borított kopár tájakat, az ember szinte érzi a nyirkos hideget a nyakán, a metsző szelet az arcán, és magát a történelmi légkört is. Az meg már csak külön plusz, hogy a germán barbár, és a dán viking mellett kizárólag helyi, a nemzetközi filmvilág számára ismeretlen, de korrektül játszó izlandi színészt láthatunk.



A Viking Monda nagyon véres film, ahogy az izlandi szágák is. Kezek, lábak, fejek hullanak, tetemes vér serken az acél nyomán, és a film talán legemlékezetesebb jelenetében Valgard a saját beleit egy hatalmas álló szikla köré tekeri, ami elsőre (sőt másodikra is) abszurdnak tűnhet, de valójában ez is a Njáls szágából van átvéve (bár ott egy tölgyfa szerepel), szóval ezt ne a filmeseknek tessék felróni.


Kettős érzéseket vált ki az emberből ez a film. Kicsit esetlen, olcsó, mesterkélt, de sok tekintetben meg egészen magával ragadó hangulatú. Chapman remek operatőr, de a rendezés és írás már egyértelműen nem az ő asztala, hozzáértőbb kezekben, kicsit jobb színészekkel és persze egy összeszedettebb forgatóval akár a legjobb viking témájú film is lehetett volna belőle.


Trailer:


2012. május 18., péntek

Nine Guests for a Crime (1977)

- Nove ospiti per un delitto

R.: Ferdinando Baldi

Családi nyaralásra érkezik egy kis szigeten lévő villába a burzsuj család, Ubaldo az apa fiatal arájával, illetve a három fiával, és azok feleségeivel, valamint a mentálisan gyenge nagynénivel, Elizabettel. A családon belül óriási feszültségek vannak, így a búvárkodáson és a fürdőzésen túl, többnyire veszekedéssel, illetve félrekúrással tölti az időt a famiglia, de csak amíg el nem kezdődnek a gyilkosságok. Valaki ugyanis egymás után teszi el láb alól a családtagokat, miközben a három fiú sejti, hogy a mindennek köze lehet egy húsz évvel korábbi sötét családi titokhoz.



A giallok nem igyekeznek megszerettetni magukat velem, és bár már lemondtam a barátságukról, azért időnként meg-megnézek egyet, hátha összejön egy alkalmi kapcsolat. A Nine Guest for a Crime nem jobb, nem rosszabb, mint a legtöbb általam látott legtöbb giallo, vagyis pont ugyanolyan sablonos, unalmas és kiszámítható, pár értékelhető momentummal, és hálisten némi pucérkodással. A sztorija egyértelműen a Tíz Kicsi Indiánon alapszik, és tapasztalt krimi/thriller nézőnek a film kb. felénél már nem okozhat gondot rájönni, hogy ki is van a kesztyűben, onnantól viszont már fele annyira sem izgalmas a dolog.



A film első fele unalmas családi viszálykodásból, vedelésből, öncélú pucérkodásból, illetve szerelmi megcsalásokból áll, ami egyébként totál nevetséges helyzet. Pl. az egyik könnyűvérű asszonyság nem is csinál titkot belőle, hogy éppen félredugni megy a sógorral (a férj már nem is büdöskurvázza le, hanem csak azt mondja, hogy "Túlzásba viszed!"), de aztán aktus közben egy gyanús zaj hallatán a némber mégis attól retteg, hogy biztos a férje meglátta. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a légyottot egyébként a nappali közepén ejtik meg. A gyilkosságok is unalmasak, fantáziátlanok, és minden feszültséget nélkülöznek, a karakterek között pedig egyetlen érdekes vagy újszerű figura nincs. Én közel sem láttam még olyan sokat ebből a műfajból, de nem ez az első giallom, ahol van egy hisztérikus nőszemély, aki folyton a halálról vizionál, ezzel állandóan a többiek, és persze a néző idegeire menve.

Ő Caroline Laurence, a film legjobb csaja

Ő meg itt Charlie, a film legrondább pasija

A végén már szerencsére kicsit bonyolódik a dolog, és a mozgalmasabb utolsó kb. 10 perc fel is húzza az értékelésemet, de nálam ettől függetlenül is gyorsan felejtős film maradt. Persze láttam már rosszabbat is, de úgy érzem, giallot még mindig elsősorban a bozontos pinájú ledér olasz nőcik miatt fogok csak nézni, mert más nem nagyon tud felizgatni bennük.


Trailer:
Ha mégis érdekel titeket a film, akkor ezt ne nézzétek meg!!
 

2012. május 17., csütörtök

XXXombies (Image Comics)

Írta: Rick Remender, Tony Moore
Rajzolta: Kieron Dwyer
Megjelenés: 2007

1977, Los Angeles. Egy Haitiről érkező utasszállítógép, fedélzetén egy zombival belezuhan a Hollywood feliratba, és máris elszabadult a zombivírus L.A.-ben. Eközben Wong, a piti kis pornófilmes éppen forgatni készül egy Hollywood Hills-i villában, hogy minél előbb kifizethesse belőle a maffiózó hitelezőit. A stáb eleinte nem nagyon akar tudomást venni a lángokban álló városról, de a zombik hamarosan bekopognak hozzájuk is, ezért az egész stábnak (illetve a túlélőknek) menekülnie kell, de nem csak a zombik vannak a nyomukban, hanem a pénzüket követelő maffiózók, és az egyik fiatal pornószínésznőcske kegyetlen és kegyetlenül macsó apukája is.


A zombikat ásóval, baseballütővel, puskatussal is el lehet csépelni, meg úgy is, ha eltelítjük velük a filmes, videojátékos, és a képregényes piacot. Még a legelvetemültebb zombirajongó is be tud sokallni ettől az alaposan felhígított kínálattól, mert lássuk be, a zombi téma nem éppen a végtelen lehetőségek tárháza. Az Image Comics most már lassan 10 éve nagy sikerrel futó szériája, a The Walking Dead is annak köszönheti máig tartó népszerűségét, hogy ügyesen keveri a különböző műfaji elemeket egymással, és nem kizárólag a horrorra koncentrál. Úgy látszik az Imagenél értik a zombikat, és a dolgukat az emberek, mert ez a mini a maga négy részével is simán ott van a valaha írt legjobb zombiképregények között, bár egészen más erények alapján, mint pl. a WD esetében. 



A Crawl Space eredetileg egy új horror tematikájú széria lett volna, aminek első sztorija az XXXombies, bár aztán valami általam nem ismert okból, végül nem folytatódott ez a sorozat. (Az utolsó számban még reklámozva is lett a War Without End - Frankentein's Army című következő sztori.) Az író Rick Remender szerint a XXXombies ötlete egy Tony Mooreal (A The Walking Dead első rajzolója) való kötetlen telefonbeszélgetés során merült fel, és bár akkor még nem vették komolyan a pornóipar és a zombik párosítását, másnap az irodában Kieron Dwyer rajzoló megerősítette Remendert abban, hogy ez még akár jó is lehet, így a mi szerencsénkre neki is álltak a munkának. Remender egy intenzív, poénokkal és bélontással teli szkriptet írt, ami Dwyer laza, de látványos stílusában kiváló megvalósításra talált.  


A képregény a szintén csúcsra járatott zombi-komédia zsánerbe tartozik, amitől viszont műfaján belül mégis különb, mint a sokévi átlag, hogy elképesztően morbid a humora. Cseppet sem szívbajos a brutalitást terén, ahogy az a képeken is látszik, nem ismer tabut, sem istent, sem csecsemőt. (Mintha Ennist olvastam volna a jobb korszakában.) És ahogy az ilyenkor lenni szokott, minél durvább, minél istenkáromlóbb, és minél több és grafikusabb benne a gore, csak annál viccesebb és szórakoztatóbb lesz az egész. Mert hogy ebben a képregényben semmi, de semmi sem vehető komolyan, minden a szórakoztatásról szól, igazi "exploitation comic", ahol pl. a zombik letépik a ruhát a pornós csajról, hogy aztán egy darabig pucéran szaladgáljon, vagy ahol a legnagyobb zombiinvázió közepette is a világosító srác szüzességének elvesztése a fő téma, ezért egyszercsak kitör egy 3:1 arányú orgia a csajok javára, és ahol embereink nem tudják megkülönböztetni a zombit a kokainelvonás tüneteit mutató pornósztártól, ezért még forgatni is elkezdenek vele. Ritkán nevetek fel hangosan képregényen, most sikerült párszor. Remender igyekezett alaposan kihasználni ebben az agyament alapötletben lévő összes megbotránkoztatásra, illetve a szénfekete humorra alkalmat adó lehetőséget, cserébe nem fáraszt minket feleslegesen a zombikórság eredetével, vagy a szereplők múltjával, lelkivilágával. És ez így is van jól, kell az ilyen sztori is, aki többre vágyik, annak ott vannak a The Walking Dead mélydrámái.


Az XXXombies egy végtelenül morbid, minden paneljében szenzációsan őrült, öncélú és brutális komédia. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik a zombi témában a gátlástalan humort és a vérben és belsőségeben tocsogós gore-t egyaránt kedvelik, tehát nagyjából az Élőhalottak Visszatérnek és a Hullajó filmek rajongóinak.

(Remender évekkel ezelőtt már elkezdett filmes forgatókönyvet írni a XXXombiesból, bár ennél több infó azóta sincs a dologról. Az író másik sorozatából, a Fear Agentből viszont úgy néz ki, hogy lesz mozi.)


2012. május 15., kedd

Dr. Terror's House Of Horrors (1965)

R.: Freddie Francis

Egy vonat fülkéjében utazik öt férfi, és egy hatodik, egy titokzatos sötét alak, bizonyos Dr. Schreck, akiről nemsokára kiderül, hogy egy jövendőmondó, és miután a társaság elég szkeptikusan áll hozzá az efféle hókusz-pókuszhoz, a doktor felajánlja, hogy a Tarot kártya segítségével mindegyiküknek megjósolja a jövőjét. Öt kis ijesztő és baljós történet elevenedik meg előttünk, bennük vámpírok, farkasemberek, gyilkos növények és életre kelt testrészek, vudu átkok. Az igazi sokk azonban csak a végén várja embereinket.

Bár a klasszikus brit horror említésekor az átlag horrorkedvelőnek automatikusan a Hammer stúdió neve jut eszébe, a tájékozottabb horrorrajongók közvetlenül utána az Amicust (illetve a Tigont) is megemlítenék. A fénykorát a szintén a 60-as, 70-es években élő kisebb cég nem annyira a riválisa, inkább csak kvázi kistestvére volt a Hammernak, hiszen a rendezői és színészi gárda is sokban fedte egymást, bár az Amicus nem a gótikus horrort képviselte, sokkal inkább a kicsit szelídebb, inkább misztikus, mintsem vérfagyasztóan rémisztő filmjeiről volt híres. Az Amicus specialitása az úgynevezett omnibusz-filmek, vagy mondjuk úgy, hogy antológiák voltak, melyek az akkoriban rettentően népszerű horror képregénymagazinok mintájára készültek, vagyis egy kerettörténeten belül több, kisebb epizódot láthattak a nézők. (Pl. a The Vault of Horror és a Tales from the Crypt című Amicus filmek konkrét EC Comics magazinokban megjelent történetek feldolgozásaiból áll.)



Ahogy az már a szinopszisból is kiderült, jelen film is egy ilyen rémtörténet csokor, mint ahogy az is kiderült belőle, hogy találóbb cím lett volna a Dr. Terror's Passenger Car Of Horrors, de ezen kár fennakadni. Természetesen nem kell véres, darabolós kisfilmekre számítani, inkább amolyan Meghökkentő Mesékre, némileg sötétebb tálalásban, így aztán vért jóformán nem is látunk, de még halált se igazán. Ezeknek a kis epizódoknak a lényege és szépsége pont abban rejlik, hogy rövidek, sokfélék, és bár nem túl harsányak, de ilyen kis adagokban azért könnyen fogyaszthatóak, kellően szórakoztatóak és hangulatosak tudnak lenni, bár maradandó élménnyel aligha szolgálnak. Nekem személy szerint a gyilkos bukszus (A Triffidek napja utánérzés) és a vudus tetszett a legkevésbé (bár unni ezeket sem untam, csak kisebbet szólt a végük), az utolsó, vámpíros sztoriban viszont remek volt a csavar a végén, ahogy a kerettörténet is jópofán zárul.



A film egyik legnagyobb különlegessége az impozáns színészgárda. Az olyan Hammer-ikonok, mint Christopher Lee, Peter Cushing és Michael Gough mellett láthatjuk még Bernard Leet (James Bond filmek M-je), Jeremy Kempet, és a még a karrierje elején álló Donald Sutherlandet is. A rendező Freddie Francis pedig igazi brit horror-legenda, aki azon túl, hogy mindhárom brit horrorstúdiónak dolgozott, és operatőrként olyan filmeket is jegyzett, mint pl. a Dűne, az Elefántember, vagy a Cape Fear remake, még két Oscart is a polcán tudhatott. Ezeknek az úriembereknek hálam, egy igazán igényes, szépen fényképezett, és nagyszerű alakításokkal teli kis "port mentő" filmecskét láthatunk.



Bár az ilyen omnibuszfilmeket sosem szerettem igazán, ez most mégis kellemesen elszórakoztatott, részben a hangulatának és a könnyedebb hangvételnek köszönhetően. A magyarul raccsoló-gyilkos Dr. Terror Horror Háza valóban olyan, mint egy korabeli horrorképregény válogatás, alkalmi élvezetet nyújtó horror-light sztorik igényes kivitelben, könnyed szórakozásra vágyóknak és akár gyenge szívűeknek is. 



Trailer:


A film jócsaja:


Jennifer Jayne


2012. május 14., hétfő

The Best Of Pinky Violence Music

(Ismét újrahasznosítás, de ha csak egyetlen embernek is új, már megérte.)

Még régebben összeállítottam egy kis szubjektív válogatást az ismertebb Pinky violence filmek zenéiből, és íme hát, most megosztom vala itt is a közönséggel. Aki nem tudná, a "Pinky violence" a japán Toei stúdió 70-es évekbeli sajátos sexploitation filmjeit takarja. Szexi pucér csajok, gonosz jakuzák, gyakori nemi- és testi erőszak, bunyók, akciók, funky zenék, pikáns humor ...stb., szóval csupa móka egy ilyen rózsaszín film. És már csak azért sem árt szokni a nevet, mert előfordulhat, hogy egyszercsak kedvem támad írni párról.

Addig is lehet előre ismerkedni a zenei világukkal. A lenti képre klikkolás a letöltés lehetőségét tárja elétek. (54 mega)

2012. május 12., szombat

Gagarin (1995)

Ma délután láttam egy érdekfeszítő dokumentumfilmet Jurij Gagarinról a tv-ben, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy utána kellene nézni, készült-e már életrajzi-, vagy bármilyen játékfilm az első emberről az űrben, akár szovjet/orosz, akár nyugati részről. Sajnos nem találtam semmit, csak dokumentumfilmeket, illetve Alexij Kharitidi szenzációs kis animációs rövidjét, ami Cannesban Arany Pálmát nyert, és még Oscarra is jelölték. Imádtam! 

2012. május 11., péntek

The Aftermath (1982)

- Zombie Aftermath

Három asztronauta visszatérne a Földre, de valami ismeretlen okból nem fognak jeleket a bolygóról. Így aztán a nehézkes landolást végül csak ketten, Newman (Steve Barkett) and Matthews (Larry Latham) éli túl. Az űrhajósok megdöbbenve észlelik, hogy távollétükben a nukleáris holokauszt elpusztította az életet a Földön, és az egykori Los Angeles már csak üszkös romokból áll. De nem mindenki pusztult el, akadnak túlélők is, akik közül a többség vérszomjas zombivá vált, mások pedig bandákba verődve fosztogatnak és ölnek. Newmanhez csatlakozik néhány normális túlélő (akik egyik fenti csoportba sem tartoznak), majd hamarosan meggyűlik a bajuk a szadista Cutterrel (Sid Haig) és bandájával, akik főleg a női túlélőkre vadásznak. Amikor Cutter megtámadja és többjüket megöli, Newman bosszút esküszik, és egyedül száll szembe Cutterral és a haramiáival.



A The Aftermath egy nagyon low-budget, szinte már amatőr poszt-apokaliptikus akciófilm, ahol ráadásul nem csak a pénznek, de sajnos az eredetiségnek és a hozzáértésnek is híján voltak a készítők. A főszerepet is játszó Steve Barkett még 78-ban forgatta le ezt a független mozit, amit részben saját maga írt, vágott, a produceri teendőket pedig a legendás Zs-film veterán, Ted V. Mikelssel (Astro Zombies) együtt látta el, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a színészek és a stáb közé a rokonait és barátait is besorozta. Barkett végül csak 82-ben tudta a mozikban bemutatni a filmet, ami persze inkább később, videón futott be "karriert".



Egy ilyen filmtől természetesen nem lehet túl sokat várni, és nem is érdemes, mert sajnos az amatőrség és a minimál költségvetés az alkotás minden szegmensére alaposan rányomta a bélyegét. A történet, mely jól felismerhetően olyan klasszikusokból táplálkozik, mint az Omega Man, a Majmok Bolygója, vagy a Dawn Of The Dead, nélkülözi a legminimálisabb eredetiséget és kreatív ötletet, döcögős, esetlen, és az első két harmadban fárasztóan lassú, amin csak még tovább rontanak a mesterkélt párbeszédek, a gyenge alakítások, a felesleges és zavaró narráció, illetve a gyér látvány. A poszt-apokaliptikus fíling jóformán kimerül néhány manipulált (ám hangulatos) romos városkép bevágásában, a konkrét helyszíneken ebből még kevesebb érződik, a leginkább elhagyott gyárudvarokban, raktárakban és sivatagi környezetben felvett jelenetek, plusz a jelmezek (egy lézerpuskát leszámítva) miatt semmi nem utal arra, hogy itt most valami sci-fi-szerűséget látunk. De később is csak minimális számú trükkfelvétellel találkozunk, amik többsége az adott korhoz mérten korrekt, de közel sem forradalmi. A film speckó effektesei egyébként a Skotak testvérek, akik később mindketten Oscart nyertek a Mélység Tikáért, illetve a Terminátor 2-ért és az Aliensért.




A film az utolsó fél órában az akciójelenetekkel már javít valamelyest az összképen. Ez a szokásos logikai butaságokkal teli, de a korábbiakhoz képest látványosabb, durvább és nagyszabásúbb akciószekvencia már fel tudott rázni a bóbiskolásból,  és bár egyébként ez a film legjobb része, én nem egy sima akciófilmként ültem neki még az elején. Ami meglepően jól sikerült (sőt talán túl jó is ehhez a filmhez), az a zene. John W. Morgan szimfonikus feszültségkeltő aláfestése erősen kilóg a film alól, hiszen akár egy nagy költségvetésű mozi zenéje is lehetne.




A film pro érvei mellé sorakoztatható még fel Sid Haig is, aki ugyan a szokásos gusztustalan genyó karakterét ismétli itt is, de azt roppant meggyőzően teszi, szó mi szó, imádnivalóan jó a faszi. És ha már legendák meg nagy nevek, az univerzum első számú sci-fi rajongója, Forrest J. Ackerman itt is cameózik egyet, mint a múzeum haldokló kurátora. Érdekesség még, hogy a női főszerepet a néhai Andy "Man On The Moon" Kaufman barátnője, Lynne Margulies alakítja, akit Forman filmjében Courtney Love játszott.



Nem tudom szépíteni a verdiktet, olcsó, lapos C-film, a "szódával sem megy el" fajtából. A végére kicsit magához tér ugyan, de ettől még nem lesz jó, csak maximum elviselhető. Biztos vannak, akik annyira megszállott rajongói a poszt-apokaliptikus szubzsánernek, hogy engedékenyebbek vele, én mindenesetre nem tudom ajánlani.





Trailer: