Asylum (1972)

R.: Roy Ward Baker

Dr. Martin (Robert Powell), a fiatal pszichiáter állásinterjúra érkezik a Dunsmoore elmegyógyintézetbe. Rutherford, az intézmény vezetője egy sajátos alkalmassági tesztnek veti alá a jelentkezőt. Elmondása szerint az elmegyógyintézet korábbi vezetője, Dr. Starr az utóbbi időben mentálisan kicsit megrokkant, így most már ő is a sárga ház egyik lakója lett, Martinnak pedig az lenne a feladata, hogy találja meg, hogy az intézet lakói közül melyik Starr. Martin ennek kiderítése érdekében sorban elbeszélget a beutaltakkal, ami során négy vérfagyasztó kis történet elevenedik meg.

Újabb Amicus omnibusz, ezúttal a legendás Roy Ward Baker rendezésében. A stúdió a közel húsz aktív éve alatt nem kevesebb, mint hat filmet szánt az ugyancsak legendás Robert Bloch (újszülöttek számára: a Psycho írója) írásainak adaptálására, az Asylum az utolsó ezek közül. A film forgatókönyvét Bloch maga írta, amihez négy korai rövid novelláját vette alapul, és fonta ügyesen csokorba.

Az Éj a kopár hegyen (filmzenének sem utolsó) pattogó taktusaival kezdődő és majdan záródó film izgalmasnak ígérkező keretsztorijának nyitánya után a Frozen Fear címet viselő első történetben egy megölt és feldarabolt feleség bosszúját láthatjuk, a megcsaló férj és annak szeretőjének kárára. Vértelen, de kellemesen borzongató hangulatú kis történet ügyes trükkökkel, és talán ez bír a leghorrorisztikusabb jelleggel is mind közül. A The Weird Tailorban egy titokzatos férfi (Peter Cushing) bízza meg az anyagi nehézségekkel küzdő szabót, hogy készítsen neki egy speciális anyagból öltönyt, amit kizárólag az ő utasításai és leírásai alapján készíthet el. Az öltöny elkészül, és amikor a szabó leszállítja a megrendelő lakására, kiderül, hogy milyen célt is hivatott szolgáltatni a különleges ruhadarab. A klasszikus gótikus horrorok szellemében fogant sötét (szó szerint, mivel végig éjszakai jeleneteket látunk) hangulatú sztori, hatásos lezárással. Egyértelműen a legjobban sikerült epizód, ami akár önálló filmként is megállta volna a helyét. 

A Lucy Comes To Stay ezzel szemben az antológia leggyengébb darabja, amiben a korábban az elmegyógyintézetben ápolt Barbarát (Charlotte Rampling) testvére hazaviszi, és nővért fogad mellé, hogy a nő otthon gyógyuljon. Egyszer csak megjelenik a zaklatott nő barátnője Lucy (Britt Ekland), aki meg akarja szöktetni Barbarát. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy ez a történet inkább a pszicho-thriller kategóriába sorolható, és ennél fogva nem is igazán tud meglepetésekkel szolgálni, elég hamar kitalálható a slusszpoén. A Mannikins of Horror kapcsolódik a keretsztorihoz, és a legbizarrabb történet titulusa is ezt illeti meg. Dr. Byron, aki az intézet egyik ápoltja, fura, élethű emberarcú kis robotokat gyárt, és azt állítja, hogy képes a lelkét áttranszformálni beléjük, és ezáltal életre kelteni őket. Martin doktor persze nem hisz neki, egészen addig, amíg az egyik Byron-fejű kis robot a szeme láttára nem végez Rutherforddal. Ha nem is a legjobb, de kétségtelenül a legfurcsább, legszokatlanabb koncepció, ugyanakkor kicsit megmosolyogtató is. A kerettörténet egyébként még ezután is tartogat egy csavart a végére.

Talán már a 70-es évek szelei, vagy Bloch zsenije miatt, de ezúttal nem az 50-es évek olcsó horrorképregényeit idéző visszafogottabb "meghökkentő meséket" kapunk, hanem nagyrészt igazi, valódi hatást kiváltani képes (bár azért közel sem véres vagy sokkoló) hangulatos horrortörténeteket, a maga korában abszolút vállalható színvonalú trükkökkel. Természetesen felesleges a mai elvárásokhoz mérni, de a legtöbb ebben a korban készült hasonló típusú gyűjteménnyel szemben ez még most nézve is kifejezetten élvezetes látnivaló, és nem csak nosztalgikus értelemben, hanem saját jogán, horrorként is. 

Trailer: