2012. március 22., csütörtök

Death Rides a Horse (1967)

- Da uomo a uomo
- A Bosszú Lovasa

R.: Giulio Petroni

A gyerek Bill szeme láttára mészárolták le a családját, de a fiú közben alaposan megjegyezte magának a gyilkosokat. 15 évvel később alkalom nyílik a bosszúra, de felbukkan egy Ryan nevű férfi (Lee Van Cleef), aki ugyanazokra az emberekre hajt, vagyis egykori társaira, akik korábban börtönbe juttatták. Bill (John Phillip Law) a vérüket, Ryan pedig leginkább pénzt akar tőlük, és ez természetesen ütközteti az egyéni érdekeket.

Ez a film a legtöbb spagetti-western lista élmezőnyében szerepel, néhol már Leone filmjeihez hasonlítják, és Tarantino is kilopta a felét a Kill Billbe (bár ez aligha minőségjelző). Oké-oké, korrekt film, de én nem találtam meg benne azt a pluszt, ami indokolttá tenné ezt a kitüntetett figyelmet. A Death Rides a Horse számomra bizonyos szempontból az állatorvosi lóéhoz hasonló tüneteket mutat, vagyis nem nagyon lehetne olyan részét kiemelni, ami ne lenne problémás, viszont egyik hibája sem annyira végzetes, hogy azok egy középszerű, de nézhető filmbe ne férnének bele.



A sztori nekem kifejezetten tetszik (forrófejű zöldfülű és higgadt öreg róka ugyanazokra hajt, más-más célból), de sajnos a forgatókönyv jobban is igyekezhetett volna kiaknázni az alapszituációban, a két főszereplő karakterében, illetve azok viszonyában rejlő lehetőségeket, ahogy ezt pl. a remek A Harag Napjában meg tudták oldani. Itt nincs tapintható feszültség a két főszereplő között, többnyire a saját külön szálukon haladnak a történetben, nincs igazi versengés, rivalizálás, a legnagyobb konfrontációik pedig kimerülnek annyiban, hogy az öreg néha elviszi a lovát a kölyöknek, hogy időt nyerjen. Még a végén is elmarad a katartikus nagyjelenetük, nem kis csalódást okozva így számomra. Ráadásul a film nagy csavarja tíz perc után már mindenki számára egyértelmű lesz, bár nyilván nehéz is lett volna megoldani, hogy a végén a nézőnek is meglepetést tudjon okozni a leleplezés, de dicséretes, hogy legalább megpróbálták ezt a látszatot kelteni.



Bár a majdnem két órás játékidő alatt a film többször is igencsak leül, és emiatt néhol kicsit unalmassá is válik, azért az akciók tekintetében nincs ok panaszra, és akad néhány kifejezetten emlékezetbe vésődő jelenet is, mint pl. a három zongorahangos párbaj, vagy az egyik bandita valagba rúgással a tűzvonalba való juttatása (ez a kedvencem, én biztos ezt nyúlnám le a filmembe), de maga a nyitókép (ahogy az esőben a banditák végeznek a házat őrzőkkel) is elég erős lett. A végső nagy összecsapás, vagyis az ostromjelenet pedig a spagetti-westernek legszebb hagyományait követve hangulatos, látványos, stílusos, véres, és persze jó poros, de nekem kicsit erőltetett az, hogy bevonták a mexikói parasztfalu férfilakosságát is, akiket Lee Van Cleef még aznap, egy gyorstalpaló tanfolyamon tanít csak meg lőni, ráadásul még az elvetemült banditák vannak annyira korrektek is, hogy éjszaka nem is próbálkoznak visszaélni a helyzettel, hanem illedelmesen megvárják a reggelt a támadással. Sajnos akad még pár ilyen B-filmekre jellemző butaság, amik mellett nehezen tudtam elmenni.


A színészi játékot is a kettősség jellemzi. Lee Van Cleef a szokott formáját hozza (olyan szinten macsó, hogy nem becsukja az ajtót, hanem belövi!), de ő végül is bármit csinálhat, ha pisztolytáska van rajta és valami dohánytermék a szája sarkában, már érdemes a figyelemre, és persze itt is remekel az öreg (ő kapta a jobb dumákat is), bár emlékezetesebb szerepben is láttuk már. John Phillip Law viszont egy sótlan, két lábon járó gyerekarcú fadarab, gesztusok és a legminimálisabb sárm vagy karakteresség nélkül, a világító kék szempár meg kevés a sikerhez, mert még abban is akadnak nála jobbak. Morricone zenéjével kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. A maga módján kimondottan hatásos ez a nem szokványos zene (amit a Kill Billből is ismerhetünk), de sokszor úgy éreztem, hogy a film adott jelenetéhez nem igazán illett. Egy indiános westernbe jobban el tudnám képzelni. Dúdolgatni, fütyörészni nem fogjuk (nem is tudjuk), és nem is tartozik a legjobb Morricone score-ok közé, de kétségtelen, hogy hozzáadott valamit a hangulathoz.


Mint fentebb is látszik, én kicsit sem tartom kiemelkedő filmnek, és ezért nem kis mértékben a rendezést hibáztatom, mert számomra pont a kohézió, az összhang, és a kidolgozottság hiányzott belőle. Vannak jó pillanatai és hangulatra is rendben van, nézhető, kétségtelenül ízig-vérig spagetti-western, csak éppen messze nem olyan jó, mint a hypeja híre.


Trailer:


Zene:


19 megjegyzés:

  1. Nálam ez top 10-es spagetti, 5 csillag. :)

    VálaszTörlés
  2. Ez bizony az 1966-os Nevada Smith nyílt lenyúlása, csak lényegesen gyengébb kivitelben. A történet jó, amit az is bizonyít, hogy számos alkalommal újrázták, mindenfelé a nagyvilágban. Például még abban az évben elkészült a japános verzió a Shinobi no Mono sorozat 8. részeként, ami a saga egyik legjobb epizódja lett, pont az ügyes adaptációnak köszönhetően.

    VálaszTörlés
  3. Hát ezzel sem értek egyet. Annyiban hasonlít a Nevada Smithre, hogy ott is, meg itt is egy ifjú keresi szülei gyilkosait. Dehát ez kb több tucatnyi amerikai és spagetti westernről elmondható...

    VálaszTörlés
  4. @Hellacopter - Ennél azért többről van szó. Az eredeti történet bizony a Nevadánál indult, az tény. Nézd meg a két említett filmet, úgy nagyobb a viszonyítási alap. Meg az évszámokat. Ennyi egybeesés már nem véletlen. Az, hogy ki melyiket favorizálja, már más kérdés, legyen ahogy jólesik. Nem sok spagetti western láttam, de speciel ezt igen, a két főszereplő miatt. Az említett moziknak a nyomába sem léphet, ha nem a rajongó elfogultságával nézzük. Nem véletlen, hogy Chavi sem lelkesedett, pedig ő aztán csípi ezt a zsánert.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A "csípem" még annyiban erős fogalmazás, hogy csak mostanában kezdtem behatóbban ismerkedni vele, és eddig főleg azokat néztem, amiket általában ajánlani szoktak a zsáner ismerői, tehát igazán még csak a krémjét kóstolgattam. Ez volt az első mondjuk úgy csalódásom.

      Törlés
  5. @ csípem, stb: Ahhoz képest a régi blogon is szép számmal volt jelen a műfaj. A Matalo kritikádra kíváncsi leszek, ha ezt ennyire minősítetted...:)

    VálaszTörlés
  6. A Nevada Smith-t kb két hete néztem :) Hagyományos értelemben véve biztos jobb film, de nem szórakoztatóbb. Amúgy tetszett, négy csillagos remek film, de az alapfelállást tekintve nem érzem a nagy hasonlóságot, de ha van az sem zavar különösebben :)
    Tudom, Te a történelmi hűségre, komolyan vehetőségre utazol, ezek viszont engem a legkevésbé sem érdekelnek (legalábbis itt), ezért is nem szeretem különösebben az amerikai westernt. John Wayne-től például a falra mászok, az egyik legellenszenvesebb figura számomra, akit valaha kitermelt az álomgyár. Engem a hangulat érdekel, és ebben az amerikai erényhuszárok csúfosan alulmaradnak a piszkos digókkal szemben :) Persze most nem az olyan filmekről beszélek mint a Vad Band, mert az bizony kövér tíz pont. :)

    VálaszTörlés
  7. Pont így vagyok vele én is. Engem maga a western hidegen hagy, csakis a spagetti-változata érdekel, a színészek, a zene és legfőképpen a hangulat miatt. Viszont a Vad Banda nálam is 10-es. :)

    Oldfan: A Mataloról már írtam anno a fórumon, ezt:

    "Tuti, hogy ez az egyik legfurcsább spagetti-western, ami valaha készült. A film látszólag konvencionális zsánerfilm, de a szokatlan kamerakezelés, a lassítások, a stílustól kissé idegen hippirock zene, a lassú tempó, a sokszor zavaros cselekmény és nem utolsó sorban a kissé horrorfilmes (sőt, néhol szinte giallókat idéző) hangulata miatt már erősen átsodródik az avantgard partvonalára.

    Azt írják róla, hogy pszichedelikus western, és ez tulajdonképpen helytálló is, de igazából se elvont művész(ieskedő)filmként, sem stílusos spagetti-westernként sem igazán jó, mindössze csak érdekes, de elsősorban fárasztó és unalmas, de leginkább idegesítő.
    Szó se róla, vannak benne jó ötletek és pillanatok, mind esztétikai, mind zsánerfilmes szempontból (plusz Claudia Gravy gyönyörű nő), és rendhagyó volta miatt egy egyszeri megnézést mindenképpen megért, bár nem valószínű, hogy újra meg akarnám majd tekinteni. Különlegességekre nyitott, kalandozó hajlamú westernrajongóknak ajánlanám csak, de nekik feltétlenül."

    VálaszTörlés
  8. @chavez: Na tessék, elspoilerezed a saját jövendő kritikádat...

    @Hellacopter: Igen, tényleg érdekel a történelmi hűség, egy bizonyos fokig, mert a film azért csak film marad. De még jobban a filmes eszköztár, megoldások, stb.

    Most "szétoffolom" a topikot Chavi...:)

    Amerikai western vs spagetti. Számomra a nagy különbség az alapállás. A JÓ westernek egy történelmi időszak gondjairól, útkereséseiről szólnak, a hősein, hétköznapi emberek sorsán át, vagy éppen útonállói bemutatásával képesek gondolatokat, erkölcsi értékeket megjeleníteni. Ezért érdekelnek.(A hollywoodi álomgyár hazugságait szintén utálom, pláne ahogyan az indiánokkal bánnak, még az amúgy elfogadható mozikban is.) Vagy így, vagy úgy, de van valami valós alapjuk. (Ki látott már földet törő családokat, úton lévő hajcsárokat, szóval valós életet éő személyeket italo westernben?) A spagetti western döntő többsége egy sosem volt világot mutat, íróasztal mellett született hősökkel, primitív macsóságot és erőszakot dicsőít. (Leone pont azzal lép túl rajta, hogy ad valós talajt a hőseinek, de őrzi az európai gyökereket.) Igen, a jó western nem propagálja az önbíráskodást, soha, lőhetnek bármennyit benne! A spagetti w. szinte csak azt adja.
    Még nagyobb bajom a színészek harmadvonalbelisége, - akad kivétel, persze, - a statiszták még gyengébbek, a környezet ordítóan hamis, a rendezés 90%-ban röhejes. (Még a leminősített John Wayne számos mozija is életszagúbb. Akit manapság divat lett leszólni anélkül, hogy életművének valódi tartalmát ismernék az illetők. Pláne kritikai elemzés szintjén. Tetszik vagy sem, vannak jó és fontos filmjei a western műfajt nézve. A "nekem nem teszik" kissé kevés egy életmű valós megítéléséhez.) Azért kénytelenek extrém hősöket mutatni, poénokat berakni, vagy hiteltelen lövöldözéseket, mert valójában nincs miről szólniuk, hiszen nincs kulturális hátterük. Én ezeken nem bírom túltenni magamat, zavarnak.
    A félreértés elkerülése végett leírom, - bár az itt lévőkkel már többször cseréltünk eszmét erről, tehát nem tudják, "flame" szítása a célom, - de minden bizonnyal (és remélhetőleg)jönnek új olvasók: Nem leszólni kívánom a italo-westerneket, csak arra próbálok rávilágítani, mi az, mi a filmes világukat számomra alig élvezhetővé teszi. Jöhet valaki, aki rajong értük, s megírja a másik oldal szempontjait. De tényleg ne csak annyit:"Én bírom ezeket."

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. én csak annyit szeretnék reagálni, hogy én bírom ezeket.

      Törlés
  9. Nem spoilereztem el semmit, mert nem szándékoztam ide újra megírni azt a kritikát, sőt, a filmet megtekinteni sem tervezem egyhamar. :)

    VálaszTörlés
  10. Érdekes, amit Oldfan ír, soha nem agyaltam ennyire mélyre szántóan a western műfaját illetően. De ha már felmerült: nekem eddig az jött le, h pont az amerikai westernek operálnak élére vasalt ingű, kemény, de azért többé-kevésbé jólelkű cowboyokkal, az olasz haverok meg izzadt, retkes, koszos, rongyokban flangáló, excentrikus, önző, erőszakos és kegyetlen antihősökkel, ergo kicsit pont az olasz western az, ami kevésbé idealizált, mint az amerikai testvérműfaj.

    Metalcuifer

    VálaszTörlés
  11. @metalcuifer: Jó a meglátásod, az italo-westernek nem idealizálnak, sőt, pont ellenkezőleg. Az anti-hős alakja szinte kizárólagosan jellemző rájuk, hagyományos hőst nem is tudnék említeni. Az amerikai vasalt ingű cowboyok léteztek, de azokat egy idő után kinőtte a műfaj. Az eszményiesítésük pont abból származik, hogy valódi társadalmi igény volt (van) rájuk, van történelmi háttér. Minden nemzet keresi a múltjának nagy pillanatait és a határvidék civilizálása az volt, minden hátulütőivel együtt. A késő 1960-as évekig a "nemesítő" vonulat jelen volt az amerikai mozikban. (Mondjuk Peckinpah oszlatta rendesen ezt a képet.) Szerintem az olasz western mintegy természetes reakció volt a nem valószerű megjelenítésre. A hiba ott került a képbe, hogy túlságosan rámentek a mindenen átgázoló, legyűrhetetlen, toprongyos igazságosztók alakjára, akiknek nincs (igazi) múltjuk és jövőjük. Valós környezetet végképp nem tudtak teremteni köréjük, - lásd a nagyra tartott "The Great Silence" férfiak lakta világát, ami egy életidegen falanszter, - következésképpen az erős behatároltság kikerülhetetlenül önismétléshez és tartalmi beszűküléshez vezetett. A filmes eszközök leegyszerűsödése szerintem szintén emiatt volt. Nos, mint szórakoztató műfaj, persze képes volt rajongókat szerezni, viszont olyan szűk keresztmetszetű a világa, hogy az amerikai western számos modorossága ellenére is lényegesen nagyobb öbölből meríthet. Vagyis tartalmilag képes többet adni, ami egyenesen hozza magával a művészeti eszközök szélesebb skálájának lehetőségét. Véleményem szerint összességében ezért több az amerikai western az italo-nál, nem vitatva annak bizonyos megújító filmes eszközeit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez szép volt. Foglald össze egy nagy összehasonlító esszébe ezeket, és én meg kiteszem ide.
      Persze meg nem győzött, mármint én továbbra sem történelmi, hanem inkább csak olcsó, stílusos kaland/akció filmekként tekintek a westernre, vagyis maradok az olaszoknál, de azért meghajolok az érveid előtt.

      Törlés
  12. Nehogy félreértse valaki, a flame nekem sem célom, pláne hogy amit Oldfan ír, azzal nagyrész egytértek, egyszerűen más szemszögből nézzük a filmeket, ennek ellenére véleményét maximális tiszteletben tartom, sőt, nagy élvezetetl olvasom ismertetőit,kritikáit.

    Természetesen az amerikai western kitermelte azért az igazi, komoly darabjait a rengeteg fércmű mellett, míg a spagetti az egy ízig-vérig B filmes műfaj, nagyjából teljes valóságalap nélkül, egyfajta meseként is felfogható történetekkel. De hát pont ezért szeretjük :)
    Az olasz filmiparra -és itt most természetesen nem a neorealizmusra, és hasonlókra gondolok, hanem a B vonalra, policsieszkókra, giallókra, satöbbi- mindig jellemző volt az újrahasznosítás, loptak az amerikaiaktól, a távol keletről, egymástól, még saját maguktól is :)
    Elképesztően érdekes fejezete (számomra mindenképp) a filmtörténelemnek a 60-70-80-as évek digó B filmezése.

    VálaszTörlés
  13. Azt hiszem, egy komoly összehasonlításhoz ennél sokkal több kell letenni az asztalra, mint érvelésben, mint kidolgozottságban. Az komoly meló, többet kíván egy kommentárnál.
    Van abban igazság, amit említesz. Az amerikai westernek nagy többsége szintén a kalandfilm műfajában fogant, sokszor csúsztatnak bennük, sőt néha hamisítják az eseményeket a közönség kiszolgálása érdekében. De pont attól lett "felnőtt" a műfaj, hogy a legjobb történetei és rendezői képesek többet adni ennél. Az italo westernnél csak Leone munkáiban éreztem, hogy igyekszik túllépni a kalandfilm sémáit, de lehet, nem láttam még eleget.
    Nem kívánok én senkit lebeszélni a kedvenceiről. Viszont nem titkolom, szeretnék túllépni a párbeszédekben a hétköznapi kommentároktól a legalább némileg szakszerű filmes elemzések felé. Egy-egy alkalommal talán erre is támad igény.

    VálaszTörlés
  14. "Elképesztően érdekes fejezete (számomra mindenképp) a filmtörténelemnek a 60-70-80-as évek digó B filmezése."

    Egyetértek, szerintem is izgalmas fejezet, hogy dél-Európából egy akció és horrorfilmes Mekka nőtte ki magát, és olcsóság ide, másolás oda, sok jó rendezőt és színész, vmit rengeteg kiváló filmet termelt ki.

    "Viszont nem titkolom, szeretnék túllépni a párbeszédekben a hétköznapi kommentároktól a legalább némileg szakszerű filmes elemzések felé."

    Hajrá, én mindig vevő vagyok az ilyenekre!

    Metalucifer

    VálaszTörlés