2012. április 28., szombat

Final Chapter: Walking Tall (1977)

R.: Lou Antonio

Már egy év eltelt azóta, hogy Buford feleségét megölték, őt pedig megsebesítették a támadók, de még mindig nem sikerült rács mögé juttatni a merényletet megrendelő Wittert, amiért a seriff dühöng, mert úgy érzi a törvény a bűnösöket védi. De dühöng Witter is, mivel Buford és az emberei közben lenullázták McNairy megyében az illegális szerencsejáték bizniszt és a prostitúciót, ráadásul főnökei meghagyják neki, hogy nyugodjon bele a vereségbe, és vonuljon vissza, de ő erre nem hajlandó, egyszer és mindenkorra le akar számolni Pusserral. Buford közben keményen tartja a rendet a megyében, és pont ezt használják fel ellene a következő választáson, amit el is veszít. A civil életbe azonban nehezen tud visszailleszkedni, pláne, hogy most ki van szolgáltatva az egykor általa elkapott piti bűnözőknek is. Végül Pusser újra a reflektorfénybe kerül, mikor is megkeresi egy hollywoodi producer azzal, hogy szeretnének egy filmet forgatni róla. A film elkészül, Buford Pusser nevét pedig megismeri a világ, de az élete ettől még ugyanúgy veszélyben van.



Pusser továbbra is bátran és elszántan harcol a bűn ellen, ami olyan mint a gaz, ha kitépik, újra nő, de persze a helyzet már közel sem olyan rossz, mint korábban. Minden amellett szól, hogy újraválasszák, ám úgy tűnik, az emberek gyorsan felejtenek. Pusser így aztán akcióhősből visszaváltozott civil emberré, és bár több időt tölthet a családjával, nem igazán találja a helyét. Kissé megtört a méltánytalan bánásmód miatt, ráadásul anyagi nehézségekkel és a felesége meggyilkolásának emlékével, illetve a tudattal, hogy a bűnösök még szabadlábon vannak, ugyancsak meg kell küzdenie. Végül a filmforgatás híre hozza vissza az életkedvét, ami anyagilag is helyrebillenti, ráadásul visszaigazolást is ad neki, hogy mégiscsak elismerik a tetteit. Az elkészült film persze sebeket is feltép (hatásos a jelenet, amikor a moziban kénytelen újra átélni felesége halálát), de amikor lehetőséget kap, hogy a folytatásban magát játssza, még optimistábban tekint a jövőbe, és már azt is bejelenti, hogy két év múlva újra jelölteti magát. A sors csúnya fintora, hogy sem ez, sem a filmszerep nem történhetett meg, és hogy pont a filmért kapott pénzből vett drága Corvettel szenvedett végül halálos balesetet. Bár nyomozás nem indult, sokan (köztük Pusser lánya), a mai napig állítják, hogy szabotázs történt. Érdekes módon a film is állást foglal az ügyben, bár csak indirekt módon, de eléggé egyértelműen.



A filmben Pusser amiatt vesztett, hogy ellenfelei az embereket meggyőzték, miszerint a mór megtette a kötelességét, de már nincs szükség ilyen drasztikus eszközökre a rendfenntartáshoz. A valóságban azonban az történt, hogy a törvények értelmében a három egymást követő ciklus után már nem tölthette be újra a posztot, így 70-ben vissza kellett lépnie, bár továbbra is rendőrként dolgozott. 1972-ben újraindult, akkor kevéssel ugyan, de alulmaradt a szavazáson. Pusser szerint azért pártoltak el tőle az emberek, mert az életéről szóló filmet nem McNairy megyében, hanem a szomszédos körzetekben forgatták, így a város jelentős pénzektől esett el. Pusser ezért a helyi tisztviselőket okolta, akik szerint a forgatás rossz színben tüntette volna fel a várost és a megyét, ezért nem adtak rá engedélyt. Ők persze ezt később tagadták. Ez is jól mutatja, hogy mennyire nem volt egyszerű dolga Pussernek ebben a nem túl jellemerős környezetben érvényesíteni a törvényt.



Míg az első film remekül elegyítette a súlyos drámát a durva akcióval, a második pedig (a sztorin spórolva) kifejezetten az akciókra gyúrt rá, addig a harmadiknak már a dráma az erőssége, így aztán a trilógia záró darabja már leginkább egy életrajzi filmre hasonlít, ami kimondottan Pusserra koncentrál, úgy, hogy most előtérbe került a vívódó ember, a bűnüldöző "vasprefektussal" szemben. A kipróbált exploitation direktor Jack Starrett (Cleopatra Jones, Race with the Devil, Losers) ennek ellenére nem nélkülözi filmjéből a dögös akciójeleneteket, verekedéseket, látványos autós üldözéseket sem, a film ezúttal is mozgalmas és izgalmas, de közben talán még az első résznél is komolyabb karaktertanulmányt végez a hírhedt seriff karrierjének és sajnos életének alkonyának bemutatásán keresztül.



Bár Baker erőteljesebb alakítást nyújtott, ezúttal Bo Svensont is megilleti minden dicséret. A drámaibb hangvétel miatt sokkal jobban ki tudott bontakozni, aminek eredményeként hatalmasat játszik. Persze itt is akad melodráma (gyerek istápolása, vagy az első részből megismert Luan halála), valamint lassabb, megfontoltabb a cselekményvezetése is, de mindenképpen összeszedettebb, komolyabb film a második résznél, viszont kevésbé egyenletes és közel sem annyira letaglózó mint az első. Röviden összefoglalva a Final Chapter színvonalban az első két film közé helyezhető, de mindenképpen az elsőhöz közelebb. A 73-as első mozi tulajdonképpen a folytatások műfaji elegye.



A filmekben, könyvekben, képregényekben rengeteg hőst látunk nap mint nap, de szemben ezekkel a hamis és idealizált bálványokkal, Buford Pusser valódi, hús-vér hős volt, akit bár látszólag szintén nem fogott a golyó és a kés (8x lőttek rá, és 7x szúrták meg!), de ő tényleg sokat kockáztatott és sokat is vesztett azért, hogy emelt fővel járhasson. A Walking Tall trilógia pedig méltó emléket állított neki. Egy Igazi Amerikai Hősnek. (Kellene már végre egy hozzá hasonló magyar is.)




Buford Pusser akcióban:

6 megjegyzés:

  1. manapság lehetetlen lenne itthon felvenni a rendcsináló sapkát anélkül, hogy aztán ne legyél politikailag stigmatizálva és ellehetetlenítve.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. True. Akkoriban odaát sokkal egyszerűbben mentek a dolgok, igaz, ez a bűnözést is könnyítette, de az tuti, hogy manapság a nagy píszí meg a sok bürokratikus szarság kevésbé szolgálja a társadalom épülését és növeli a biztonságérzetét, mint néhány betört fej.

      Törlés
    2. Nagyon egyetértek az utolsó mondatoddal, de az a nagy igazság, h egy ilyen jellegű hős ma, Magyarországon kb.: az első sallerig jutna, aztán mehetne is a Csillagba, Szegedre. Arról nem is beszélve (és ez különösen szomorú), hogy az önbíráskodás célpontjai lennének végül ártatlan áldozatként beállítva, hála annak, h a média még mindig a 3 madaras párt szellemében áll hozzá ehhez a problémához.

      Metalucifer

      Törlés
  2. Egyetértek az előttem szólókkal. Valamikor itthon is az volt, ha a csendőr lekevert valakinek egy istenes sallert, akkor az már legközelebb kétszer meggondolta, hogy tegyen e rossz fát a tűzre.
    Most meg minden piszlicsáré ügyért rohangálnak az ügyvédek telerakják a luxusbörtönöket adócsalókkal, meg tolvajokkal, az állam pénzén etetve őket. Ha vagyonelkobzás van akkor se mindenét, csak a töredékét kell befizetniük.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anélkül, hogy nagyon politikai vízekre fújnák ezt a témát, szerintem alapvetően az a baj a mai magyar (és nyilván egyéb népek) társadalommal, hogy a tekintély, mint olyan hiányzik, mert sokak félnek tőle. A rendőrtől és a jogrendszertől nem félni, de tartani kellene, nem pedig a rendőrnek kellene félni a következményektől, ha esetleg egy túl szoros bilincs kidörzsöli a tömeggyilkos delikvens csuklóját.
      Nem szeretem a rendőröket, sőt, régen kifejezetten utáltam őket, mert minden ok nélkül rámszálltak (na jó, azért többnyire okkal), de ma már egyenesen sajnálom őket.

      És akkor a szülői meg egyéb emberi tekintélyről nem is beszélve.

      Törlés
    2. hazánkban ezt a módszerváltásnál elbaszták, a politikai elitnek fontos volt a gyenge rendőrség a saját érdekeik és félelmeik miatt. erre rátelepedtek kiépült szervezett bűnözői hálózatok a korrupcióval karöltve, jelenleg egyre csóróbbak az emberek, fokozódik az önbíráskodás és annak igénye, egyre erőszakosabbak a bűncselekmények és egy vicc az igazságszolgáltatás - közelmúltban hozott jogerős az enyingi gyilkosokra jó példa erre. egy itthoni Pusser kábé úgy járna, mint a fekete seregnek nem betérdelő fószer, akit bevarrtak gyilkosságét a végén.

      Törlés